20. rész

 

 

Összetört életek

20. rész

 

Anna

A Margit-szigeten sétáltak kéz a kézben, hosszú, szerelmes pillantásokkal merültek el egymásban, gyakran megálltak, hogy csókot váltsanak. Felettük a fákon madarak csiviteltek a zöld lombokon. A faleveleken végigsimított a gyenge nyári szellő.

Anna lenge, áttetsző anyagból készült rövid nyári ruhát viselt, amit csütörtökön vett, mert vágyott olyan öltözékre, amihez nem fűződik emlék Andrástól. Annyira belelkesedett, hogy három vadonatúj nyári ruhával, egy pár cipővel és egy divatos piros színű lakktáskával érkezett haza. Örömmel töltötte el, hogy Balázsnak öltözködhet. Az pedig még nagyobb örömet okozott neki, hogy a szükséges pénzösszeget András bankszámlájáról emelte le. Mindenképpen úgy gondolta, ennyi jár neki az elmúlt évek elnyomatásáért és természetesen Zsombiért.

 Anna állandóan viselte a nyakláncot, a karikagyűrűjét viszont száműzte a ruhásszekrény egyik fiókjának legmélyére. Odabújt Balázshoz és szorosan összeölelkezve telepedtek le egy padra a Rózsák kertjében. Egymásba fonódó ujjakkal halkan beszélgettek a jövőjükről.

– Láttad már a tengert? – A férfi Anna ujjait simogatta. – Valami fantasztikus, mindenkinek látnia kellene legalább életében egyszer.

– Középiskolában egyszer osztálykiránduláson elmentünk Olaszországba – mesélte Anna. – Az egyetemi baráti körömmel meg buliból elutaztunk Spanyolországba. Hihetetlen élmény volt – lelkendezett. Elmélázva gondolt arra, hogy a régi barátok mennyire szétszéledtek a világ minden táján, és akik itthon éltek, azokkal eltávolodtak egymástól, miután férjhez ment és gyereket szült. A kakis pelenkák és a szoptatás mellett, nem maradtak közös témáik az akkor még önfeledten bulizós életet élő egyetemi haverokkal.

– Karácsonyra lecserélem a kocsit valami erősebb járgányra és jövő nyáron lemegyünk a horvát tengerhez egy hétre nyaralni, csak mi ketten.

– Alig várom.

– Augusztus huszadikán meglátogatom otthon a szüleimet – kezdte Balázs elmélázva, miközben lenézett Annára. – Szeretném, ha velem jönnél.

Anna szíve felugrott a torkába.

– Biztosan jó ötlet ez?

– Azt akarom, hogy megismerjenek, hogy tudják, egy csodálatos nővel töltöm a szabadidőmet és nem holmi bulik miatt hanyagolom őket mostanában. Anyám úgyis azzal nyaggat évek óta, hogy ideje lenne megállapodnom végre.

– De talán nem egy férjes asszonyra gondolt, amikor ezt mondta, nem olyasvalakire, akinek gyereke van. Hátha nem fogad el engem emiatt – morfondírozott Anna.

Balázs magához ölelte, megcsókolta és a szemébe nézett.

– Teszek rá, mi a véleménye! Téged akarlak és ezt vagy elfogadja, vagy hisztizhet, de akkor sem fogok mást keresni. Amúgy sem sokáig leszel már férjnél!

Anna nem válaszolt.

Esténként, amikor Zsombival telefonált, Balázs rendszerint az ágyon elterülve nézte a lecsendesített televíziót. Annának egyre nagyobb teher volt ez a mindennapos telefonálás, nem tudott semmi újat mondani a férjének.

Az ágy támlájánál üldögélt, maga alá húzta karcsú lábát és szórakozottan hallgatta Zsombi élménybeszámolóját arról, hogy az apjával a szekszárdi fürdőben voltak egész nap Katával és Mátéval. Anna néha beleszólt a telefonba egy érdeklődőnek tűnő igent. A gyomra összeszorult.

Látta a Facebookra feltöltött képeket, amiket Kata osztott meg délután.

„Huber Kata jól érzi magát Schoblocher Máté, Kovács Zsombor és Kovács András társaságában.”

Valaki odaírta az egyik kép alá: „Gyönyörű család”.

Anna torkát a keserűség marta. Látott egy olyan hozzászólást is, hogy „Kata, nem is tudtam, hogy ikreid vannak”.

Zsombi és Máté a vizes hajukkal és a huncut mosolyukkal valóban hasonlítottak egymásra egy kicsit, de semmiképpen sem annyira, hogy ikreknek lehessen nézni kettőjüket. Anna felháborítónak találta ezt az egészet, akkor is, ha Kata egy halom mosolyfej kíséretében elmagyarázta, a fiúk nem ikrek, és nem család ők így együtt.

Anna összeharapta a száját. Naná, hogy Zsombi és András Katával és Mátéval mentek a fürdőbe. Ország-világ elé feltették arra a rohadt közösségi oldalra is, mennyire jól érzik magukat. Anna szája megrándult. Amúgy meg milyen barátnő az ilyen, aki, ahogy ő kiteszi a lábát, Andrásra veti magát. Kereshetett volna magának másik férfit, ha úgy ki van éhezve az a ribanc.

Anna lecsapta a telefont, amikor a férje beleszólt, nem akarta hallani a hangját. Ha legközelebb hazamegy, majd közli Andrással, hogy ne jöjjön fel Pestre, éljen csak szabadon a kis szeretőjével, ha már olyan boldogok együtt – Anna elhúzta a száját –, mint egy igazi család.

Balázs átnyúlt az ágyon és megérintette Anna bokáját.

– Ne dühöngj, szerelmem! – szólította lágyan.

Anna nem tudta elrejteni a keserűség könnyeit, amik felbukkantak a szemében.

– El sem tudom mondani, mennyire gyűlölöm!

A férfi odagördült hozzá és megcsókolta az arcát.

– Akkor éppen ideje új életet kezdened, és végleg otthagynod azt a faszt!

Anna elmosolyodott, élvezte, hogy Balázs ilyen lealacsonyítóan beszél Andrásról, megnyugtatta a lelkét. A férfi maga alá gyűrte őt és beborította a csókjaival.

– Ne gondolj rá, nem éri meg a könnyeket! – duruzsolta a fülébe és elfeledtette Annával a lelke fájdalmát, András és Kata aljas árulását.

 

 

 

András

 

– Ne csináld ezt, Anna, két hete nem voltál itthon! – András hangja ingerülten csattant a telefonban. – Mit mondjak Zsombinak, hogy már megint nem jössz haza hétvégére?

A felesége hangja túlzottan negédesnek hatott a vonal túlsó végéről.

– Minek menjek haza, amikor állandóan morogsz? Mondd, miért vagy ennyire frusztrált?

– Mi a francot csinálsz Pesten? Itt van a családod.

– Milyen családom?

Andrást felbosszantotta a kérdés és az a rendellenesen hamis hang, amit Anna használt.

– Zsombi, meg… – elakadt, nem tudta, kimondja-e, de aztán kitört belőle: – én.

Az asszony belenevetett a telefonba. András legszívesebben a falhoz vágta volna a készüléket, hogy darabokra törjön, a keze ökölbe szorult.

Anna sóhaja túl megjátszottnak tűnt.

– Elúsztam egy határidővel, muszáj maradnom, hogy befejezzem a hétvégén.

Az asszony köszönés nélkül tette le a telefont. András szikrázó szemmel meredt a képernyőre. Érdekes, hogy Zsombi lett az, aki az idő múlásával egyre jobban viselte az anyja távollétét, de András úgy vette észre magán, kezd bekattanni ettől az egésztől.

Egyre erősebben érezte, hogy rohamosan siklik kifelé közös életük vonata, és bármivel próbálkozik, képtelen a sínen, egyenesben tartani. Rettegett a közelgő tragédiától, hogy felborul az egész, és mind, ahányan vannak, megsérülnek.

Másnap Gergő erőteljesen András vállára csapott, a szája sarkában egy félig szívott cigaretta lógott.

– Pénteken gyere le a partra, öregem! Rettenetesen meggyötörtnek tűnsz! Ne foglalkozz semmivel, gyere a cimborákkal inni! Teljesen tönkremész, ha ezt sokáig csinálod. Régen elfelejtettél már lazítani, haver!

– Rám férne egy szabad este – ismerte be András.

Geri nagyot szívott a cigarettájából.

– Ivett említette, hogy nem írtad alá jövőre a szerződést. Jól meggondoltad? Ez egy nagyon tuti hely és Ivett mindig időben, rendesen fizet. Biztos, hogy itt akarod hagyni az egészet?

– Nem akarom itthagyni, de muszáj. Minél hamarabb fel kell mennem Pestre Anna után. Rendbe kell hoznom ezt a katyvaszt.

Gergő olyan vadul húzta el a száját, hogy az egész arca grimaszba rándult és András azt hitte örökre úgy marad.

– Neked kell rendbe hoznod? A nagyságos asszony meg csak ül a babérjain és arra vár, hogy te oldd meg a problémáitokat? Mondd, ő mit tesz mindezért?

– Figyelj, én úgy gondolom, ha egy kapcsolatban valami elromlik, ott mind a két fél felelős és mindkettőnek tenni kell érte. De ha soha senki nem teszi meg az első lépést a másik felé, akkor az a szakadék egyre mélyebb lesz, és egészen addig mélyül majd, amíg már nem lehet áthidalni. Na, én ezt nem várom meg, Geri.

– Kurvára nem illesz ahhoz a nagyvárosi libához – tört ki Gergőből indulatosan. – Sosem értettem, mit tepersz érte. Ennyi év után te még mindig szerelmes vagy Annába?

– Ez nem szerelem, sokkal több annál.

Gergő az égre nézett, elnyomta a csikket az odakészített hamutálba, és Andrásra förmedt.

–  Nézesd meg magad valami agytúrkásszal, mert neked teljesen elment az eszed! Vedd már észre, hogy teljesen palira vesz az a nő! Bolondot csinál belőled és te, mint egy idióta, tűröd.

– Azt hiszem, értem, miért csinálja. Azt gondolja, viszonyom van Katával.

Gergő tekintete felcsillant és felhúzta a szemöldökét.

– És? Van?

András megütötte Gergő vállát és rádörrent.

– Nincs, te barom! Meg kell értetnem Annával, hogy az, ami a fejében él Katáról és rólam, teljesen hamis elképzelés.

– Talán jobban tennéd, ha tényleg elkapnád Katát. Nem lennél ennyire feszült és ki nem szarja le a nagyságos asszonyt?

András szeme felizzott.

– Nekem nem kell Kata!

– Jaj, ne már! Azért, mert egyszer megvolt az öregednek? Ne legyél olyan finnyás! Mikor volt az már?

– Nem csak erről van szó. Nagyon szép feleségem van, miért kellene nekem más nő?

– Talán mert a feleséged az ország másik végén van? Mi van, te nem vagy férfi?

András sértődötten felmordult.

– Baszd meg! Rohadtul nem érted az egészet!

Péntek este bejelentkezett a szüleihez. Az apja átölelte, megveregette a hátát, András hálás volt neki ezért, és azért is, mert nem kellett neki semmit mondani. Az öreg érezte. Nem is, ez így nem igaz. Az öreg tudta. Ő mindig mindent tudott, Andrásnak meg sem kellett szólalnia.

Zsombi a konyhaasztalhoz ült a nagyapja mellé és elmélyülten nézte, ahogy összehajtja a rejtvényújságját és ráhúzza a golyóstollat a tetejére. András elmosolyodott, amint látta, hogy a gyerek utánozza a nagyapja mozdulatait, ugyanúgy dőlt hátra a széken, és megpróbált ugyanolyan figyelmesen nézni. Éppen olyan hős volt a szemében az öreg, mint egykor András szemében.

– Nagypapi, horgászunk holnap?

Az öreg lenézett Zsombira, szeme körül összeszaladtak a ráncok, ahogy elmosolyodott.

– Ahhoz lenne kedved? – Megsimogatta a gyerek fejét.

A kisfiú lelkesen bólogatott, a szeme izgatottan csillogott és megígérte, ha kell, akkor akár most azonnal elmegy aludni, hogy fel tudjon kelni holnap hajnalban.

Az anyja leült közéjük és ránézett.

– Anna hazajön?

András szája megrándult.

– Nem jön. Nem tud elszabadulni most hétvégén, sokat dolgoznak.

Az apja kifürkészhetetlen pillantással felnézett, András elfordult tőle az anyja felé, aki meredten figyelte. Na, ez rosszabb, mint az apja.

– És te? Mik a terveid ma estére? – Az asszony szeme hidegen villant fel.

András nem értette, mire ez a faggatózás. Évek óta nem kérte számon rajta hová megy, és mit csinál.

– Le kell engednem egy kis gőzt – felelte kurtán.

A szeme sarkából látta az apja elégedett mosolyát. Legalább az öreg megérti. Az anyja elkapta az apja pillantását és úgy csattant fel, mint aki teljesen elfelejtette, hogy egy öt éves gyerek ül a konyhájában.

– Nagyon remélem, hogy nem valami nőhöz mész!

Az öreg jókedvűen felnevetett.

– Hadd menjen!

András az anyjára nézett, aggódó arcába, remegő szájára.

– Kikapcsolódásra van szükségem és nem egy ötéves gyerek társaságára. Ennyi. Nem kell ebbe semmit belemagyarázni.

Az anyja bizalmatlanul fürkészte az arcát, Andrást idegesítette a pillantása, mert tudta, az anyja azonnal észrevenné rajta, ha hazudna. Talán az öregen is mindig látta, bár András most igazat mondott, mégis felhergelte ez a vesébe látó pillantás. Arra gondolt, ezt hogy bírja az apja évtizedek óta elviselni, miközben egyfolytában hazudik.

– Azt mondtad, le kell eresztened egy kis gőzt, és nálatok, férfiaknál sosem lehet ezt tudni.

András felemelte a két kezét, elege volt ebből. Az öreg vidáman felnevetett az asztal túloldaláról és rákacsintott a feleségére.

– Sok mindent megtanult mellettem az anyád, Andris, igazam van? – nézett rá hamiskásan, majd átnyúlt az asztalon és szeretettel megszorongatta a felesége kezét. András meghatottan nézte, ahogy az ujjaik egymásba fonódnak és látta az anyja gyengéd, elnéző mosolyát, amivel az öregre nézett.

 

 

András emlékezett a legutóbbi kiruccanására Gergővel és elhatározta, ma este nem keveri az Unicumot sörrel. Gyalog érkezett, alig tíz percre lakott a parttól, a társaság már összeverődött a teraszon, mire odaért. A kivilágított parti sétányon a késői óra ellenére rengetegen jöttek-mentek, a parkoló tele volt.

Gergő kissé kapatosan üdvözölte és gondolkodás nélkül felvette az asztalról a cigis dobozát. András elfogadta a kínálást és rendelt egy korsó sört magának.

– Meg egy Unicumot – szólt a pincér után Gergő.

András felemelte a kezét.

– Nem kell!

Gergő felnevetett.

– Dehogynem! Adunk az élvezeteknek!

András a sör mellé meggyújtotta a cigarettát és élvezte, ahogy a nikotin elárasztja a szervezetét, elzsibbasztotta a testét és kellemesen szédült állapotba hozta. Ellazultan terpeszkedett el a fonott székben, és a város esti fényeit nézte a Sugovica vizén megcsillanni.

– Én a helyedben utánanéznék a nagyságos asszonynak. – Geri harsánnyá vált az alkoholtól. Meglökte András vállát. – Ne mondd nekem, hogy annyi a munkája, hogy hetek óta nem tud hazajönni!

– Sokba kerül az utazás.

András belekortyolt a hideg sörbe, jólesően felsóhajtott. Hallgatta, ahogy a többiek kibeszélik az aktuális barátnőiket, láthatóan mindegyiknek akadt valami hibája, amitől falra lehetett mászni.

– Ne legyél már ilyen sóher – nevetett fel Gergő. – A nagyságos asszony kétszer annyit keres Pesten, mint itt. Nehogy ne tudjon néha hazajönni. Gondolkodjál, öregem!

– Drága az élet Pesten, Geri!

A barátja hitetlenkedve nézett rá.

– És még el is hiszed, amit mondasz! Komolyan beteg az agyad, ember!

Gergő felállt mellőle és otthagyta, beoldalgott az asztalok között. András egy ideig nézte, majd hátradőlt a széken és csendesen hallgatta a többieket, nem akart csatlakozni azokhoz, akik hibákat kerestek a nőkben. Annával összecsiszolódtak annyira az évek során, hogy ellensúlyozzák egymás hiányosságait.

Az első sör után jött a második, majd a harmadik, megdobva egy felessel. András elfelejtett tiltakozni ellene. Egyre jókedvűbb lett a társaság, harsányakká és vidámakká váltak, miközben megbeszélték a politikai helyzetet. Hosszan megvitatták a legutóbbi focimeccset, majd visszatértek azokhoz az átkozott nőkhöz, akik nélkül nem élet az élet. András elmosolyodott. Az apja is mindig ugyanezt mondta.

Gergő egy ideje elcsendesedett és a terasz korlátja mellett a telefonját bűvölte. András a hangos társaságon át is hallotta a pittyegést, sűrűn jöttek-mentek az üzenetek, bármibe fogadott volna, hogy nő van a dologban. Fél tizenegykor Geri minden magyarázat nélkül felállt. A terítőre dobott egy ötezrest, majd billegve eltántorgott az asztalok között, olykor nekiment valakinek és labilisan, a korlátba kapaszkodva oldalgott a lépcsőn lefelé. András végignézte, ahogy Gergő bizonytalan léptekkel eltűnik az úton.

Tizenegy óra felé felkerekedett ő is, és otthagyta a társaságot. Magához vette Geri otthagyott pénzét és bement a pulthoz, hogy kifizesse kettőjük részét, majd bárgyún vigyorogva elindult hazafelé a sötét utcán. Fiatalok hangoskodtak körülötte, beindult az éjszakai élet. Egy pillanatra bevillant egy kósza gondolat, hogy reméli, egyetlen tanítványába sem botlik bele ilyen állapotban, ám mielőtt tudatosodott volna benne, tovaillant és egy perccel később már nem tudta, min aggódott az imént. Ki az, aki előtt nem akar részegen mutatkozni? Nekiment a falnak és morogva úgy döntött, nem érdekes az egész.

A bejárat előtt a kódot próbálta beütni dülöngélve, szédült és egy pillanatra megtámaszkodott az ajtónál, hogy összeszedje magát. A tekintete a szomszéd házra siklott. A lépcsőházból ismerős alak lépett ki. A kiszűrődő fény megvilágította az arcát, mielőtt tovasietett volna. András automatikusan felnézett a második emeleti konyhaablakra, ahonnan tompa lámpafényt látott a sötétítő mögött.

Gyomra görcsbe rándult, a torkát fojtogatta az indulat. Csalódottnak és becsapottnak érezte magát. Gondolkodás nélkül lökte el magát a bejárati ajtótól és fordult meg, hogy átmenjen a szomszéd házhoz.

A lépcsőkorlátba kapaszkodott, azzal segítette bizonytalan lépteit egyenesben tartani. Beütötte a kódot, a korlát segítségével húzta fel magát a másodikra és dörömbölni kezdett Kata ajtaján.

– Nyisd ki, te ribanc! – üvöltötte. Az egész lépcsőházat betöltötte a hangja. Andrást nem érdekelte. Fel sem fogta.

Az ajtó kipattant és Kata rémült tekintetét látta maga előtt. A nő belekapaszkodott András karjába és berántotta az előszobába, becsukta az ajtót mögötte és fojtott hangon suttogta.

– Felébreszted az egész lépcsőházat!

– Szarok rá! – tört ki belőle felindultan.

– Felébreszted Mátét – próbálkozott Kata fojtott hangon.

– Szarok a gyerekre!

– Mit keresel itt? – kérdezte Kata visszafogottan, miközben fürkészőn nézett rá. András szeretett volna egyenesen állni, de úgy érezte, nehéz a feje, állandóan szédülten elhúzta előre, alig tudta korrigálni. – Te részeg vagy – húzta fel az orrát a nő.

András a beépített szekrénybe kapaszkodott.

– Nem vagyok részeg. – Kétszer kellett nekifutnia, hogy ki tudja mondani, nem értette, mitől akadt össze a nyelve. – Csak egy kicsit ittam.

– Azt látom.

– Mióta jár hozzád? – Keze ökölbe szorult.

– Kicsoda? – kérdezett vissza Kata, András látta a rémületet a nő szemében, maga előtt összefonta az ujjait és idegesen tördelte a kezét.

– Ne tagadd! Láttam a házból kilépni. Csak nálad lehetett. Megint viszonyotok van? – András hangja megremegett. – Vagy még mindig? Azóta is?

Kata a torka elé kapta a kezét.

– Andris, félreérted a helyzetet.

– Félreértem? – fröcsögte András, és a szekrényre csapott az öklével, mire a nő ijedten összerezzent. – Kata, éjjel tizenegy óra van. Mit keresett nálad ilyenkor? – András végignézett Katán. – Még mindig kúrogat?

– Istenem, Andris, fejezd ezt be légy szíves!

– Válaszolj! – ütött újra a beépített szekrényre, mert azt remélte, ezzel levezeti a feszültségét. Nem használt.

A nő szeme könnybe lábadt.

– Máté a fia.

András megszédült a szekrény mellett, belekapaszkodott, hogy el ne essen. Kábán megrázta a fejét.

– Az nem lehet – tört ki belőle indulatosan. – Én vagyok… – a levegő beszorult a tüdejébe, feszítette. – Én vagyok a fia.

Nem fejezte be, megfordult, feltépte a bejárati ajtót és szédülten tántorgott le a lépcsőn.

 

 

A csengő egyfolytában berregett, valaki rátapadt, mintha mindenáron be akarna jönni. András kábán ébredezett, zsibbadtan emelte fel a fejét a párnáról és felnyögött. Megdörzsölte a homlokát. Úgy érezte, menten szétrobban a feje, és ezt az érzést a csengő éles hangja tetőzte.

Fáradtan felállt és kibotorkált az előszobába. Nehezen aludt el, zakatolt az agya. Tiltakozott. Mentségeket keresett az apja számára. Zaklatott, nyugtalan álomba szenderedett, próbálta feldolgozni a Kata által hallottakat. Egyfolytában, álmában is maga előtt látta a nőt, és hallotta, ahogy kimondja azt a néhány rettenetes szót. „Máté a fia!” András elszoruló szívvel arra gondolt, ma délután el kell mennie Zsombiért és szembe kell néznie az apjával. A gyomra görcsbe ugrott, és egész lényét elöntötte a keserűség, a szíve veszett iramban dobogott. A torka összeszorult, a szája kiszáradt, a nyelve megdagadt, egy nagy pohár vízre vágyott. Nehezen nyelt egyet és felvette a kaputelefont.

– Tessék! – mordult bele rekedten.

– Engedj fel, Andris!

András felhorkant, bele a telefonba, hogy tiltakozzon, de aztán mégis megnyomta a gombot, és beengedte az apját. Elfordította a kulcsot a zárban, majd beszédelgett a konyhába. Két nagy pohár csapvizet húzott le nagy kortyokban, nem érdekelte, hogy enyhén áttetsző sárgás színe van és pocsék az íze, nem volt kedve ásványvizes palackokkal bajlódni. Koppanva a konyhapultra tette a poharat, amikor kinyílt az ajtó, hallotta az apja csendes, határozott hangját, amint köszönt és a lépteit, ahogy beljebb jött a konyhába. András felemelte a fejét.

Az öreg összeszűkült szemmel, felhúzott szemöldökkel rosszallóan nézett rá. András zavartan ugyanúgy végignézett a tegnapi, összegyűrt ruháján, amiben aludt. Vállat vont.

– Ja, ez van – mondta ridegen, és ellépett a konyhapulttól. Sorban kigombolta az ingen a gombokat, miközben elindult a fürdőszoba felé. El kellett menjen az apja mellett. Az öreg megérintette a karját.

– Beszéljünk!

András nem nézett rá, elkapta a karját és továbbment a fürdőszoba felé, magára csapta az ajtót és egy mozdulattal megengedte a forró vizet. A gőz felcsapott a kis helyiségben. Ledobálta magáról a ruháit, és begyűrte az egészet a szennyes tartóba. Elég hosszan engedte magára a vizet, majd aprólékos gonddal megborotválkozott, hogy húzza az időt, hátha az öreg megunja a várakozást, és itthagyja. Nem akart vele beszélni, most még nem. Szüksége volt időre, hogy megeméssze ezt az egészet.

A derekára kanyarintotta a törölközőt, és nedves hajjal a szobába ment, fél szemmel látta, hogy az apja a konyhaasztalnál ül türelmesen. András kivágta a szekrényajtót és előrángatta a ruháit, belebújt a térdig érő kék vászonnadrágjába és magára kapta az egyik kedvenc ingét, nem vesződött a gombokkal. Mogorván kiment a konyhába és lendületesen leült az apjával szembe, az öregre függesztette a tekintetét, aki komoly képpel nézett vissza rá. Zavar nélkül állta a pillantását. András dühösen gondolt arra, hogy még ő érzi magát kellemetlenül, amiért kiderült, az apjának van egy balkézről való gyereke Katától. Úgy tűnt, az apját ez az egész helyzet cseppet sem feszélyezi. Mintha megkönnyebbült volna.

András szája megrándult. Teljességgel hihetetlen az öreg. Na és Kata! Mióta csinálják ezt? Egyáltalán mi a fészkes fenét csinálnak?

– Reggel Kata felhívott – kezdte az apja csendesen. – Zaklatott volt, azt hiszem, sírt. Egész éjjel nem aludt.

András érezte a gúnyos mosolyt elömleni az arcán.

– És most nekem sajnálnom kéne? A legkevesebb, hogy álmatlan éjszakát okoztam neki. Tönkrevágta a családomat, az egész életünket.

Az öreg összeráncolta a homlokát.

– Megtörtént, egyikünk sem tehet róla. Nem így akartuk, Andris.

– Sosem szakítottatok – ismerte fel András, és a hangja elfulladt. – Miután megláttalak benneteket, továbbra is fenntartottátok a viszonyotokat, azzal a kis különbséggel, hogy Kata férjhez ment Schoblocher Danihoz, hogy ezzel elterelje magáról a gyanút, igazam van?

– Kata komolyan szerette azt a fiút.

– Kurvára szerethette, ha mégsem szakított veled! – tört ki Andrásból fröcsögve, és szikrázó szemmel nézett az apjára. – Ne magyarázz nekem, mert nincs igazad!

Az öreg hátradőlt a széken.

– Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek. Erős a kémia kettőnk között.

András az asztalon dobolt az ujjaival, és fürkészőn bámult bele az apja képébe.

– Még mindig... – Megköszörülte a torkát, mert hirtelen nem is tudta, miként folytathatná úgy, hogy ne legyen annyira alpári, de tudnia akarta. – Szóval, van köztetek több is? Azon kívül, hogy meglátogatod Mátét, mert ő a fiad, és ezt természetesen megértem, hogy látni akarod. De még mindig – elgondolkodott – szeretők vagytok?

Az öreg állta a pillantását és határozottan bólintott.

– Nem tudunk mit tenni ellene.

András ökölbe szorította a kezét és belecsapott a falba.

– Nem is akar egyikőtök sem! – Iszonyatosan fájtak az ujjai, de nem annyira, mint a lelke.

– Talán igazad van, talán valóban nem is akarjuk befejezni. – Az öreg nem tiltakozott és nyugodt hangon folytatta. – Dani hamarabb tudta, hogy Máté nem az ő fia, mint Kata vagy én. Úgy gondolom, sejtette, és azért vált egy idő után kegyetlenné és azért kínozta folyamatosan Katát. Egyikünk sem gondolt arra, hogy Máté az én fiam lehet.

András mellkasára mázsás súly nehezedett, a levegő összesűrűsödött.

– Kata mindenkinek azt mondta, hogy a férje által kért apasági teszt pozitív és Máténak Schoblocher Dani az apja.

András elhúzta a száját, természetesen a papírt, amiben ezt leírták, valószínűleg a bíróságon kívül senki nem látta, és a barátok, ismerősök bíztak Katában és hittek neki.

Az öreg bánatosan elmosolyodott.

– Mi mást mondhatott volna?

– Az igazat! – csapott az asztalra András. – Meg kellett volna adnotok anyának az esélyt, hogy léphessen, és ne ebben a megalázott helyzetben kelljen élnie. – Komoran nézett bele az apja szemébe. Túl kicsi ez a város ahhoz, hogy ne induljanak el pletykák, ne kezdjenek az emberek beszélni apróságokról, és egy lakótelepen alig vannak titkok. Leskelődő öregasszonyok tapadnak a kukucskálókra, tapasztják fülüket a vékony falakra, hogy aztán másnap átadhassák egymásnak az érdekes információkat. András éppen ezért gyűlölt itt lakni, ez volt az egyik oka annak, hogy szeretett volna minél hamarabb családi házba költözni, távol ezektől a zárt közösségektől. – Anyán és rajtam kívül ki az, aki még nem tudja a városban? Rajta röhög mindenki?

– Andris, rémeket látsz, mi ketten anyáddal sok mindenen mentünk keresztül az évek során. Nála csodálatosabb feleséget nem kívánhatnék, nem tudnám elhagyni, ha akarnám sem. És ő nem engedne el, Kata miatt sem – tette hozzá szilárdan. – Jobb, ha nem tud Mátéról. Megszakadna a szíve.

– És Máté tudja?

– Egyelőre azt gondolja, hogy egy kedves bácsi vagyok, aki néha meglátogatja, játszik vele és csokit visz neki. Esetleg majd, ha idősebb lesz, akkor talán megérti.

– Apa, Máté soha nem fogja megérteni. Pontosan úgy, ahogyan én sem értem meg.

András látta, ahogy az apja őt nézi. Lecsupaszítottnak érezte magát előtte. Zavartan elfordult, és a mosogató szélére helyezett poharat bámulta.

– Sajnálom, ami történt – ért el hozzá az apja megnyugtató hangja. Éppen, mint gyerekkorában, amikor beütötte magát, és az öreg gyengéd hangon vigasztalta, bátorította. – Nem tudtam, hogy tetszett neked Kata. Sosem említetted.

András visszanézett az apjára, égett a füle kamaszos zavarában. Tizenöt évesen cikinek találta, hogy a híresen nőfaló apjának mesélje el, milyen zavartak és ügyetlenek a próbálkozásai a lányokkal. Akkoriban – gátlásos kamaszként – félt, hogy kineveti az öreg. Elsüllyedt volna szégyenében. Az apja valószínűleg látta, mit bénáskodik, mert aztán leültek és beszéltek a lányokról és az öreg egyáltalán nem alázta le. Soha nem tett ilyesmit. András csak Katáról nem beszélt neki soha.

– Ugyan mi változott volna, ha tudod?

Az apja sejtelmes mosolya, a hamiskásan felcsillanó fény a szemében fiatalossá tette amúgy ráncos, a kortól barázdált arcát.

– Talán minden. – Elmélázva bólintott és belenézett András szemébe. – Talán semmi.