19. rész

 

Összetört életek

19. rész

 

Anna

Kedden este Balázs várta a Népligetben. Ahogy leszállt a buszról, a férfi a karjába kapta. Anna vigaszt keresve bújt hozzá, reszkető szívvel kapaszkodott belé és itta csókjait, mint tikkadó sivatag az esőt.

Balázs felnyalábolta a teletömött utazóbőröndjét, megfogta Anna kezét és elindultak a kocsi felé.

– Végre minden a régi – lelkendezett a férfi boldogan, miközben bevágta a bőröndöt az autó csomagtartójába.

Anna akkor is reszketett a nyári meleg estében, amikor beültek a kocsiba, az ölébe szorította a kezét, egyikkel lefogta a másikat, de nem tudta megállítani a remegést. A férfi indított és besorolt a forgalomba, oldalra pillantott, egész arca vidám mosolyra húzódott, átnyúlt, megérintette Anna ujjait, megszorította a kezét.

Anna egész úton próbálta összeszedni magát és kereste a szavakat, amivel elmondhatná Balázsnak, hogy András Zsombival együtt augusztus végén felköltözik Budapestre. Addig csupán öt rövid hetük maradt együtt. Három és fél órán át, amíg a buszon ült, kattogott az agya, mivel beszélhetné le Andrást erről az elhatározásáról. Ismerte a férjét, képtelenség eltántorítani attól, amit ilyen sziklaszilárdan a fejébe vett, emellett hónapokkal ezelőtt Anna is ezt kérte tőle, hogy költözzön utána. Miként magyarázza meg Andrásnak, hogy meggondolta magát? Mit mondhatna neki? Hogy mondhatná el neki, hogy minden megváltozott néhány hónap alatt. A férje egyetlen indokot sem fogadna el, és természetesen igaza is lenne, soha nem fogja meggondolni magát, és Annának nem volt bátorsága elmondani ezt Balázsnak. Legalábbis nem most, amikor olyan hosszú idő után újra együtt lehetnek, nem akarta elrontani a találkozás örömét. Remélte, Balázs mellett elfelejtheti azt a sokkot, amit András okozott neki.

Balázs a szolgálati lakásba vitte, együtt éltek az apró kis szobában, miután a férfi felmondta a saját albérletét, hogy összeköltözhessenek. Anna belépett a pici konyhába és meglepődötten torpant meg az ajtóban. Piros gyertyák az asztalon, két teríték, pezsgőspoharak. Balázs mindig meglepte. Remegése csillapodott valamennyire és kezdte átvenni a helyét a szerelem kellemes bizsergése.

A férfi letette a bőröndöt, és átölelte.

– Készültem egy kis meglepetéssel.

Anna meghatottan bújt oda hozzá.

– Főztél nekem?

– Nem tudok főzni, szerelmem! – vallotta be nevetve. – Talán majd egyszer megtanulom. Az étteremből hoztam, remélem, ez nem von le a meglepetés értékéből. Nagyon vártalak!

Anna a férfi fején lévő sárkányt simogatta, amit Zsombi olyan valósághűen lerajzolt és ezzel majdnem a szívrohamot hozta rá, amikor felismerte. Megijesztette a gondolat, hogy András esetleg találkozhatott Balázzsal a ház előtt.

Nézte a férfi finoman ívelt orrát, szemét, vastag, duzzogós száját, széles állkapcsát és gyengéd simogatása követte a pillantását. Balázs elmosolyodott, kivillantak a fogai és odahajolt hozzá, lehelete csiklandozta Anna ajkát.

– Vacsorázhatunk később is.

A szobában a szőnyeg és a padló teleszórva vörös rózsaszirmokkal, a virágok édes illata belengte a kis helyiséget. Anna eddig filmekben látott ehhez hasonló romantikus fogadtatást. Tini korában álmodozott ilyesmiről, aztán rájött, a férfiak teljesen mások, mint ahogy azt rózsaszínű lányregényekben és csöpögős romantikus filmekben bemutatják. András is azt mondta, hogy hányni tudna az ilyen szirupos marhaságoktól, és ha filmben látta, akkor mindig  degradáló megjegyzéseket fűzött a romantikus jelenetekhez. Egy idő után Anna már nem szívesen nézett Andrással romantikus filmeket, mert a férfi folyamatosan leszólta, egyfolytában morgolódott mellette, hogy az életben ilyen nincs, és csak mossák a nők agyát ezzel a sok maszlaggal.

Anna meghatódottan nézett Balázsra, nem ismert elég erős szavakat, amivel kifejezhette volna a megilletődöttségét. A férfi felkapta és az ágyra fektette, Annában akkor szűnt meg teljesen az András által okozott sokk, és adta át a helyét valami sokkal kellemesebb érzetnek. A szíve a szerelem jól ismert ritmusát járta, a vére izgatottan cikázott és elöntötte a mindent elsöprő szenvedély.

Később jóleső zsibbadtsággal pihegett Balázs karjában, fejét a vállára hajtotta. A férfi ujjaival a nyakát és a szegycsontja körüli vékony bőrt simogatta.

– Van még valami.

Anna érdeklődve felemelte a fejét, soha nem kapott ilyen csodát senkitől. Az összetört szirmok a testére tapadtak és ontották édes illatukat. Andrásnak eszébe sem jutott vörös rózsaszirmokon szerelmeskedni.

– Ez így tökéletes.

A férfi az ágy melletti kis szekrényhez nyúlt, kihúzta a fiókot és egy széles, keskeny fekete bársonydobozt vett elő belőle, Anna meglepetten nézett rá. Balázs felült, kipattintotta a doboz fedelét és egy vékony arany nyakláncot vett elő belőle, amin egy csodálatos szív alakú medál ékeskedett.

– Megengeded? – Anna felemelte a haját, és Balázs a nyakába tette a láncot. – Hagyd ott a férjedet! Nem bírok ki még egy ilyen hetet nélküled. Élj velem! Nem akarok osztozni rajtad senkivel. Légy csak az enyém! – Anna szája megremegett. A férfi bizonytalanul nézett vissza rá. – Nem akarod?

Anna megérintette Balázs mellkasát.

– Semmit sem szeretnék jobban – vallotta be.

A férfi átölelte és magához szorította. Anna odabújt hozzá, úgy érezte, megkapta Balázstól azt a bátorságot és támogatást, amivel oda mer állni András elé és meg tudja mondani neki, ne költözzön fel a fővárosba. Semmi értelme, mert ő el fogja hagyni.

Szerdán megkönnyebbülten ébredt, hatalmas kő esett le a szívéről, Balázs reggel biztosította arról, ha kell, akkor elmegy vele András elé és majd ő közli vele a felállást. Anna nem kételkedett abban, hogy Balázs ököllel akarja nyomatékosítani a döntését. Azonban Anna először mindenképpen négyszemközt akart beszélni Andrással. Ez lebénította, mert elemi erővel öntötte el a sajnálat a férje iránt, a lelke mélyén valami reszketegen és nagyon halkan tiltakozott az ellen, hogy otthagyja a férjét és eldobja a közös életüket, az együtt töltött nyolc évet.

A munkahelye felé menet a város forgalma, a reggeli zajok nem tudták elnyomni a gondolatait. Andrással már elhamvadt az a szikra közöttük, ami lángba borítaná a kapcsolatukat, véget ért a nagy szerelem. Nem csak benne, Andrásban is. Régóta hiányzott valami a házasságukból. Anna nem mondhatta azt, hogy rossz, vagy kellemetlen volt az együttélés Andrással, mert ez egyáltalán nem lett volna igaz. A férje rengeteget foglalkozott Zsombival, megteremtette az anyagi hátteret egy normális élethez és mindemellett tervezett, haladt, évről-évre gyarapodtak. Mégis belesüppedtek a monotonitásba, rutinszerűvé vált a családi életük, mindig ugyanaz a minta ismétlődött; álmos ébredés, unalmas munka, nyugodt esték, olykor hétvégi ebédek András szüleinél vagy Anna anyjánál, egyhangú belvárosi családi séták. Amíg nem találkozott Balázzsal, nem tudta mit hiányol, elfogadta az életét és nem hadakozott ellene. De most Balázs mellett újra színessé vált az, ami eddig szürke volt, virágba borult az élete, felragyogott a napfény, és újra átélte a mindent elborító bizsergető, szívszorongató szerelem érzését. Élvezte a férfi figyelmét, a rajongását, Balázs mellett újra vonzó, kívánatos nőnek érezhette magát.

Anna azt szajkózta magában, hogy nem kell Andrást sajnálnia, hiszen a férjének is tuti van valakije otthon, talán éppen Katával hempereg. Annát elöntötte a düh és legszívesebben odaállt volna András elé, hogy az orra alá dörgölje a gyanúját.

– Csodásan megfogott a nap – lelkendezett Detti örömmel, amikor meglátta Annát szerdán reggel az irodában.

Anna boldogtalanul nézte a lány viháncoló boldogságát.

– Szerencsés a bőrtípusom – válaszolta kedvetlenül.

– Nehéz nyaralás után visszazökkenni a munkába. Feldob, ha azt mondom, hogy összeköltöztünk Kornéllal?

Anna erre őszintén elmosolyodott.

– Ez csodálatos. Tudom, milyen nehezedre esett megtenni, és feláldoznod a függetlenségedet egy férfi miatt.

Detti csilingelően felkacagott.

– Túl jól ismersz. Tudod, egyszer eljön az idő, amikor az embernek meg kell tennie, ha nem akar örökre szingli életre kárhoztatva élni, és álmodozni a tökéletes férfiről, aki le se szarja a fejét.

Anna elkomorodott.

– Sajnálom.

– Ne foglalkozz vele! – legyintett Detti könnyedén. – Azt viszont elmesélhetnéd, hogy tényleg olyan tökéletes-e a pasi?

Anna elpirult és zavartan elmosolyodott.

– Igen, az. Minden tekintetben.

– Mindig sejtettem, hogy Balázs egy főnyeremény. – Detti megpaskolta Anna kézfejét. – El ne herdáld a szerencsédet! – figyelmeztette. – Még egy ilyet nem fogsz találni az életben.

Anna zavartan a kezére nézett, és a karikagyűrűre, amit András húzott az ujjára. Súlyos tehernek érzékelte, szabadult volna tőle, mint Frodó az egy gyűrűtől, de az mégsem engedte, az élete része kívánt lenni az örökkévalóságig és talán azon túl is. Viszont a nyaklánc, amit Balázs tett a nyakába, jólesően bizsergette a bőrét, mintha nyomatékosítani akarná azt, amit a barátnője mondott, hogy ne pazarolja el a szerencséjét.

 

 

 

András

Az esti telefonálások tíz percesre rövidültek és Anna kizárólag Zsombival beszélt. Amikor András átvette a gyerektől a telefont, az asszony kurtán, gyorsan befejezte a diskurálást. Andrásnak összeszorult a gyomra minden egyes alakalommal, amikor a felesége kinyomta a telefont. Elmaradtak a közhelyes búcsúfrázisok, egyikük sem mondta sem azt, hogy szeretlek, sem azt, hogy hiányzol.

Az asszony hétvégére nem jött haza, András számított erre, mégis rosszul esett neki. Ez alkalommal rosszabbul viselte a bejelentést, mint Zsombi.

Csütörtökön kedvetlenül ment fel Katához, és mogorván rászólt a gyerekre.

– Gyerünk, Zsombi, kapd össze magad! Igyekezzünk, késő van! – Nem kerülte el a figyelmét, hogy Kata milyen szemmel bámulja, értetlenül, kicsit vádlón, amiért ilyen nyersen förmedt rá a gyerekre. András a nőre villantotta a szemét. – Mi van?

Kata gyengéden megérintette András karját.

– Akarsz beszélni?

András ellépett tőle.

– Ne fáraszd magad ezzel!

A nő lenézett Zsombira, gyengéden megsimogatta a gyerek fejét.

– Menj be, játsszatok még egy kicsit Mátéval! Beszélni szeretnék az apukáddal. –András szeme felizzott. A kisfiú boldogan megfordult, és mint a szélvihar visszarohant a gyerekszobába. – Andris, valami nincs rendben Annával. Több mint egy hete nem válaszol, ha írok neki és nem veszi fel a telefont sem. Mi történt a Balatonon? – Megfogta András karját és a konyhába vezette. A nő a konyhapultnak támasztotta a csípőjét. – Amikor utoljára beszéltem vele, azt mondta, úgy érzi, megcsalod!

– Mi van? – mordult fel András, leült, és közben véletlenül fellökött egy poharat az asztalon. Utána kapott, de a narancssárga folyadék kiömlött és szétfolyt a fehér damasztabroszon.

Kata lekapta a terítőt, a mosogatóba hajította, majd egy nedves ruhával végigtörölte az asztal tetejét.

– Mikor mondta ezt? – kérdezte András rekedten.

Kata egy száraz konyharuhával is áttörölte az asztal lapját. A törlőkendőt otthagyta és leült.

– Nem tudom pontosan, múlt héten, kedden vagy szerdán reggel.

András szája megremegett. Szerdán. Tudta, hogy valami nem stimmelt Annával, érezte, hogy nem mond igazat, amikor az egész felfordulást és rendetlenséget a fejfájására fogta.

– A francba! – tört ki belőle az indulat. – És mit mondott még?

– Nem beszéltem vele azóta. Szerintem összekombinálta, hogy viszonyunk van, mert egyáltalán nem tudom elérni.

András dühödten fújt egyet és az öngyújtójával babrált az asztalon.

– Neked meg nekem? Elég abszurd elképzelés. Mondd, milyen hülye női logika ez? Honnan jön ennyi butaság, amit elképzeltek abban a csinos kis fejetekben?

Kata figyelmen kívül hagyta András utolsó sértő mondatait.

– Mert szerinted miért nem válaszol?

András egy mozdulattal felrántotta a vállát, komor képpel bámulta a nő zaklatott tekintetét. Lenézett az öngyújtó díszes mintázatára. Elgondolkodva forgatta az ujjai között.

– Bármi oka lehet annak, hogy nem válaszol. Túlságosan elfoglalja a munkája Pesten, meg az a rohanó életforma, amit ott élnek az emberek. Tele van új élményekkel, új ismerősökkel, új barátai vannak. – Felpillantott és látta, hogy Kata még mindig őt nézi. András elhúzta a száját. – Talán valami férfi is felbukkant az életében. Nem tudom. Bár ha lenne, akkor sem valószínű, hogy én tudnék róla.

– Nem akarsz ellene tenni? Megelőzni, mielőtt valóban történik valami? – Kata egyfolytában a kezét tördelte az asztal felett. – Ha Anna azt hiszi, becsajoztál, lehet, bosszúból belemegy valami kapcsolatba, anélkül hogy tisztában lenne azzal, így tönkreteheti az eddigi életét.

András a tenyerébe fogta az öngyújtóját és összeszorította felette az ujjait.

– Szeptembertől rendbe jön minden, Kata – felelte bizakodóan. – Örököltem anyám türelmét és a házasság szentségébe vetett hitét. Az egész gyerekkorom arról szólt, hogy végignéztem, ahogy csendben tűr, mert nem akarta elveszíteni a férfit, akit házastársának választott, akinek Isten szent színe előtt megígérte, hogy jóban-rosszban kitart mellette. – Kata összeszorította a száját, a szemében szomorú fény jelent meg. András elfintorodott. – Ne érts félre, szeretem az apámat, és valahol talán meg is értem. Viszont azt sokkal jobban értékelem, amit anyám tett a házasságukért. Harcolt érte, és amikor apám a legnagyobb szarban volt, akkor ő mellette állt, elfelejtette a fájdalmakat, a megaláztatást. Anyámra mindig lehetett számítani, sosem lépett le a nehézségek elől, pedig könnyen megtehette volna, mint a legtöbben, ha egy kis probléma adódik a házasságukban. Sokan a könnyebb utat választják és elmenekülnek.

Kata szája széle megremegett.

– Sajnálom, Andris.

Úgy tűnt, a nő mást is akar mondani, de András nem hagyta, mert nem akarta, hogy magyarázkodni kezdjen itt neki mindarról, ami évekkel ezelőtt történt.

– Én ugyanazt fogom tenni, mint amit az anyámtól tanultam. Harcolni fogok és bármit megteszek azért, hogy újra a régi legyen minden.

A nő az asztalon heverő konyharuha rojtjaival játszadozott.

– Ugye tudod, ha valami eltörik, az soha többé nem lesz olyan, mint régen.

András konokul nézte Katát, aki elmerülten simogatta ki a törlőkendő színes bojtjait.

– Ha rajtam múlik, akkor olyan lesz!

A nő felnézett rá, örömtelen tekintetében szomorú fény csillogott.

– Remélem neked sikerülni fog.