18. rész

 

 

 

Összetört életek

18. rész

 

Anna

Kedden reggel Anna a szemerkélő esőt bámulta az ablakon keresztül. Kényelmesen elhelyezkedett a konyhával egybeépített nappali kényelmes kanapéján, egy könnyű plédet borítva magára.

Korán kelt és csendesen lejött, hogy hagyja aludni Andrást és Zsombit. Hosszú üzenetet pötyögött a telefonján Balázsnak, leírta, mennyire hiányzik, azt is, mennyire szeretné, ha szerdán délelőtt együtt lehetnének, bár – írta – tudja, Balázsnak nehéz szabaddá tennie magát egyik pillanatról a másikra.

Anna szája sarkában mosoly bujkált, eljátszott a gondolattal, hogy megteszi, minden félelem nélkül, itt, a nyaralóban, szerdán reggel. András úgysem…

Amikor idáig jutott, elgondolkodva felemelte a fejét, hosszan bámulta az ablakon csendesen kopogó esőt.

– De miért nem? – A kezében megremegett a telefon. Halkan pittyegett. Anna szórakozottan lenézett a képernyőre és Balázs kedves arcát bámulta. – Mégis, miért nem?

Mióta hazajött Budapestről, András egyszer sem mutatott hajlandóságot arra, hogy szerelmeskedni akart volna vele.

Anna Balázs képére meredt, nem nyitotta meg az üzenetét. Vadul járt a lábfeje a takaró alatt, minden mozdulattal tompán nekiütődött a kanapé támlájának. András a megismerkedésük pillanatától szenvedélyes típus volt, egyfolytában lángolt a vére. Kizárt, hogy kibírta volna két hétig nő nélkül, úgy, hogy utána ne vetette volna magát Annára. Elképzelhetetlennek tartotta, mert teljesen másmilyennek ismerte Andrást.

– A szemétláda – tört ki Annából indulatosan, hangosan. Észre sem vette.

A telefon órájára siklott a tekintete. 06:47.

– Rohadék!

Anna gondolkodás nélkül kereste ki Katát a telefonkönyvből és rányomott a nevére. A füléhez emelte a készüléket. Meg sem várta, hogy a barátnője beleszóljon, kitört belőle a fájdalom.

– András megcsal!

Érezte a csendből Kata döbbenetét.

– Anna, ti nem a Balatonon vagytok?

– De! Ott vagyunk! – Anna beharapta a szája szélét.

Kata hangján hallatszott a nyugtalanság.

– Mi történt?

– Inkább azt kérdezd, mi nem történt?

– Valami baj van?

– Már nem szexelünk – csuklott el Anna hangja. – Andrásnak biztos van valakije!

– Ez még nem jelenti azt, hogy másik nő van a dologban – próbálta Kata megnyugtatni. – Van valami jel? Észrevettél valami gyanúsat?

– Miért, te észrevettél valami változást Andráson? – Anna felpattant a kanapéról. A pléd lecsúszott a földre, átlépte és az ablakhoz sétált. – Kata, András tök sokat fogyott, mióta Pesten dolgozom. – Anna hallotta, hogy a barátnője hátraszólt Máténak, hogy azonnal öltözzön fel. Anna elhúzta a fehér csipkefüggönyt az ablak elől, rózsaszínűre festett körmével megkocogtatta az üveget. – Megint baromira jól néz ki. – Kata nem válaszolt, ezért Anna belesziszegett a telefonba. – Ugye? Te is észrevetted! – A hangja tele volt váddal.

– Igen, egészen jól tartja magát. Lehet, megint elkezdett futni – találgatott, és hozzátette –, ez nem bizonyíték arra, hogy megcsal. Mi történt?

Anna szíve elszorult, a torkát a keserűség marta.

– Nem tudom – szipogott a telefonba. –  Semmi különös, csak olyan fura érzés. Lehet, hogy már nem kíván.

– Anna – vigasztalta Kata együttérzően.

– Mert van valaki más! – fröcsögte Anna. – Bandi bácsi tuti telebeszélte a fejét! Andrásnak meg az apja szava szent! Bármiről legyen szó. Az öreg szerzett neki egy nőt. Biztos vagyok benne!

Nem értette Kata vidám nevetését.

– Ezt te sem hiszed el!

– Érzem! – tört ki Annából indulatosan, ökölbe szorította a kezét. Legszívesebben apró szilánkokká törte volna az ablaküveget.

– Nem hinném, hogy Andrisnak az apja közbenjárására lenne szüksége ahhoz, hogy felszedjen valakit. Egyébként biztos vagyok abban, hogy nincs semmiféle másik nő. Talán csak arra vár, hogy te tedd meg az első lépést.

– Én?

– Erre nem gondoltál? Talán jólesne neki egy kis gyengédség, ha kimutatnád iránta a ragaszkodásodat. – Anna nem válaszolt. Kata állhatatosan folytatta. – Nem kell mindjárt rémeket látni! És nem kell bántanod sem Andrist, sem az apját, valamiért, ami talán nincs is.

Anna elfordult az ablaktól, visszament a kanapéhoz, leereszkedett a szélére, meredten bámult a helyiség túlsó falára felerősített szürke konyhaszekrényre. Homályosnak látott mindent maga előtt.

– Kata – a hangja reszketett –, én vagyok itt vele, én ismerem évek óta. Egyszer sem viselkedett velem ennyire visszafogottan. – Megakadt, kereste a szavakat. – Ennyire távolságtartóan. – Megbicsaklott a hangja, a szemét ellepték a könnyek. Gyűlölte, amiért hagyta, hogy a férje ennyire felzaklassa.

– Figyelj, muszáj elindulnom Mátéval az oviba. Mi lenne, ha este megbeszélnénk? Hátha változik valami addig.

– Nem tudom. Mi változna, Kata? – A keserűség a lelkébe mart, majd miután a barátnője letette a telefont, végre megnézte Balázs szenvedélytől túlfűtött üzenetét. A szeméből kibuggyant egy könnycsepp, megállt a szempilláján. Reszkető kézzel írta vissza: „Szeretlek! Hiányzol! Kérlek, gyere el holnap délelőtt! Nem bírom tovább nélküled!”

Balázs azonnal válaszolt, szívekkel teletűzdelt hosszú üzenettel, amiben biztosította Annát, bármi lesz is, holnap meglátogatja Balatonlellén és csupa nagybetűvel fejezte be: ÉN IS SZERETLEK!

Anna alig látott, mert a könnyek elhomályosították a tekintetét, gyors egymásutánban lefutottak az arcán. Szipogva letörölte a könnyeit, összeszorította a száját és háromszor leírta a szót, hogy gyere.

 

 

Anna kedden este nem vette fel a telefont Kata hívására, úgy érezte, nem tud neki mit mondani, haragudott a barátnőjére, amiért védte Andrást.

Mindig védte – jutott eszébe. Majd a következő gondolata az lett, tuti van köztük valami, hiszen Kata heti háromszor elhozza Zsombit az óvodából, rendszeresen találkoznak. Talán a középiskolában szerelmesek voltak. Kata említette évekkel ezelőtt, hogy egy osztályba jártak, de semmi többet, pedig Anna kíváncsi lett volna arra, milyen volt András akkoriban, azonban Kata nem pletykált. Mindenesetre Anna észrevette, a barátnője mennyire András-párti, bármikor panaszkodott neki, ő kapásból megvédte Andrást. A férje viszont soha nem emlegette Katát, és Anna nem felejtette el, milyen feltűnően elvonult a szobájába, amikor a nő ott kávézott náluk. Akkor mulattatta a dolog. Most felszította a gyanúját.

András még mindig nem közeledett, megfogta a kezét, átölelte, de semmi több nem történt, és Anna már nem is akarta.  Idegesítette, ahogy a férje nézett rá, néha elmélázva, néha fürkészőn, olyankor, amikor azt hitte Anna nem veszi észre. Ha ilyenkor visszanézett rá, András zavartan elvigyorodott, mint egy kisfiú, akit valami rosszaságon kaptak. Pontosan olyan arcot vágott, mint olyankor Zsombi. Annát néha meglepte, hogy apa és fia mennyire hasonlítanak egymásra.

Szerdán reggel Zsombinak az izgatottságtól be nem állt a szája. Ült a reggelizőasztalnál a gabonapelyhe felett és egyfolytában karattyolt, hogy mennyire jó napjuk lesz.

Anna csendesen kuporgott az asztal mellett, nézte, ahogy András nagyot harap a szendvicséből.

– Nem fogtok elkésni?

Balázs egy órája írta, hogy elindult Budapestről. Anna akkor nézte meg az üzenetet, amikor András a fürdőszobában készülődött.

Zsombi csillogó szemmel nézett az apjára.

– Menjünk! – kérte izgatottan.

– Amíg nem reggelizel, nem megyünk sehova!

Anna kedvetlenül majszolta a sonkás szendvicsét, egyfolytában járt a lába az asztal alatt. Remélte, Balázsnak lesz annyi esze, hogy nem jön be, amíg ő nem hívja, mert úgy nézett ki a felállás, hogy András és Zsombi még sokáig itthon lesznek. A gyerek kanalazta a csokigolyókat, de folyamatosan eszébe jutott valami, amit mindenképpen meg akart osztani a szüleivel.

Anna türelmetlenül rászólt.

– Egyél, mert soha nem fogtok odaérni!

Zsombi bekapott kétkanálnyit, majd újra nekiállt, hosszan locsogott a gokartról, bár sosem látott élőben hasonlót. Anna meredten nézte a fiát. Vajon, kire ütött a gyerek ezzel a folyamatos beszélni vágyással? Ha izgatott volt, képtelenségnek látszott belérekeszteni a szót. Évek óta egyikük sem próbálkozott már a lehetetlennel.

András felállt az asztaltól, a mosogatóba rakta a tányérját.

Zsombi kitolta maga alól a széket. Anna megkönnyebbülten felsóhajtott.

András azonban rászólt a gyerekre.

– Az utolsó falatig, Zsombi!

A kisfiú szája legörbült, visszahuppant a kitolt székre. Előrehajolt, gyorsan bekanalazta az utolsó három falatot, Anna elkerekedett szemmel nézte, hogy végigcsöpögteti a tiszta pólóját, kakaós, tejes lével.

Beharapta a szája szélét, erőszakkal fogta vissza magát, nehogy kitörjön belőle a düh András iránt, amiért rákényszerítette a gyereket arra, hogy megegye az utolsó cseppig a reggeli gabonapelyhét, ezzel oka lett annak, hogy a kisfiú leette magát.

Anna felpattant a helyéről és Zsombi tiltakozása ellenére lerángatta a gyerekről a pólóját. Nem kerülte el a figyelmét, hogy András mosolyogva nézte. A férfi sosem haragudott Zsombira ilyen kis balesetek miatt, pedig Anna szerint már elég nagy a gyerek ahhoz, hogy ne egye le magát állandóan.

Két tiszta, rövid ujjú felsővel tért vissza, az egyiket András kezébe nyomta.

– Vidd magaddal! Nem akarom, hogy úgy nézzen ki, mint egy malac, mire hazaértek.

A férje engedelmesen elvette tőle.

– Te mit fogsz csinálni, míg elleszünk?

– Már mondtam. Szépítkezem.

András segített Zsombinak, aki elsőre fordítva vette fel a pólóját és gyengéden lendített egyet a gyereken, hogy megindítsa.

– Puszi anyának – szólította fel.

Anna lehajolt, hagyta, hogy Zsombi a nyakába csimpaszkodjon és két hatalmas puszit adjon az arca két felére, azután a kisfiú felnézett az apjára.

– Puszi anyának – közölte szigorúan. András elmosolyodott, mielőtt finoman megcsókolta Anna száját, vágyakozás nélkül, és Annában egy pillanatra felizzott a harag.

Kikísérte őket a kapuig és miközben beszálltak a kocsiba, Anna körbenézett a csendes kis utcán. Nem látta sehol Balázs öreg Audiját, ezért kicsit megkönnyebbült. Magára erőltetett mosollyal integetett, amíg András kikanyarodott a ház elől, egészen addig, amíg el nem tűnt.

Idegesen szaladt be a házba, türelmetlenül tárcsázta Balázs számát. Egyet csengett, mikor a férfi felvette.

– Itt vagyok a sarkon. Szerintem láttam őket kikanyarodni a főútra – közölte kimérten.

– Kiállok a ház elé, hogy idetalálj! – Anna fülén a telefonnal újra kiszaladt az utcára. Szétnézett és azonnal meglátta Balázs feltűnően piros kocsiját az úton közeledni. A férfi leparkolt két házzal arrébb az út melletti füvön. Tapintatosan nem az ő nyaralójuk előtt állt meg, nem mintha bárki ismerte volna őket errefelé és feltűnt volna a piros, régi autó a ház előtt.

Fehér, térdig érő halásznadrágban, fekete ujjatlan pólóban érkezett, ami kiemelte kidolgozott felsőtestét. Anna szíve erőteljes dobogással jelezte, mennyire tetszik neki a látvány. A férfi szakállas képén felvillant a jól ismert mosoly, hosszan ránézett Annára, napfénytől barnára sült arcából csak úgy villogott sötétkék szeme.

– Elég vakmerő vagy, gyönyörűm – állapította meg elismeréssel és udvariasan, távolról követte Annát a házba.

Csak miután becsukódott mögöttük a bejárati ajtó, kapta el Anna derekát és vonta magához. Anna szomjasan viszonozta a csókokat, a tenyere türelmetlenül siklott be Balázs ruhája alá. A férfi ugyanilyen izgatottan tépte le róla a könnyű nyári ruháját és terelte a keskeny kanapé felé. Átestek a pamlag karfáján. Nevetve, zihálva kapaszkodtak egymásba, hogy egy pillanattal később újra beburkolózzanak a szenvedély lángjába.

 

 

Balázs a konyhaasztalnál ült, Annát az ölébe vonta, miközben az asszony egy szelet kenyeret vajazott neki. A férfi keze nyugtalanul simogatta Anna combját, aki rámosolygott, egy csókot nyomott Balázs fején a sárkány vicsorgó pofájára.

– Azt hittem, éhes vagy. – Anna megpakolt egy szelet kenyeret szalámival, sajttal és felszeletelt paprikával, úgy, ahogy tudta, hogy Balázs szereti.

A férfi megszorította Anna combját, vágyakozva az asszony nyakába csókolt.

– Lehetetlenség betelni veled.

Anna elhúzódott tőle, odatolta a szendvicset a férfi orra elé.

– Ne bolondozz! Egyél inkább, hamarosan menned kell, mert biztos vagyok benne, hogy nemsokára hazajönnek.

Balázs ránézett, olyan mélyen, hosszan, hogy Anna szíve beleremegett a pillantásába. Elöntötte a szerelem, legszívesebben csak vigyorgott volna idiótán.

– Gyere vissza velem, szerelmem! Hagyj itt mindent, és lépjünk le! – kérte a férfi.

Anna szíve elnehezült. Szerette volna, ha ezt csak úgy megtehetné, ha nem lenne felelőssége Zsombi iránt. A keserűség marta belülről. És ne lenne elkötelezve András felé.

– Nem tehetem!

Anna úgy érezte, a Balázzsal töltött délelőtt alatt az idő kereke felgyorsult, az órák villámsebesen teltek, a percek rohamosan fogytak. Hiszen a férfi éppen csak az imént érkezett, nem lehet, hogy máris becsúsztak a kora délutánba. Anna számára teljesen észrevétlenül következett be mindez.

Később a kanapén pihentek, és Balázs gyengéd öleléséből nehezére esett kibontakozni, számolta a napokat jövő szerdáig, mire újra találkozhatnak.

Anna dühödten gondolt a férjére, András gyagyája, hogy a nyaralásuk tíz napig tartson, és csak hétfőn menjenek vissza Bajára, amikor már befejeződött otthon a Halfőző fesztivál körüli mizéria és eltakarodott az a sok ember a városból. Andrást kirázta a hideg a tömegtől. Gyűlölte, amikor szeretett városában idegenek randalíroztak, meg sem fordult a fejében, hogy Annát vagy Zsombit esetleg érdekelhetné a rendezvény.

Anna gyengéden megcsókolta Balázs puha száját.

– Menned kell!

A férfi hosszan, erőteljesen csókolta vissza, Anna tisztában volt vele, hogy ő is tudja, mégsem mozdult a kanapéról, ahol összebújva feküdtek, szorosan összeölelkezve, nehogy egyikük véletlenül lepottyanjon a keskeny helyről.

Anna megérintette Balázs arcát, szelíden megsimogatta rövid, vöröses szakállát.

– Ne akard, hogy itt találjon – kérte elkeseredetten.

Balázs egy mozdulattal felült.

– Szívem szerint nekimennék, és elintézném a dolgot úgy, mint azt az állatoknál szokás – felelte durcásan.

Anna odabújt hozzá.

– Nem oldana meg semmit. – Megszorította a férfi kezét. – Kérlek, menj el! – Apró csókokkal borította be Balázs arcát, szemét, száját, ahol érte. – Minden percben beállíthatnak, nem akarom, hogy meglásson.

A férfi szeme felvillant.

– Mennyire egyszerű dolguk van a szarvasbikáknak. Nyílt párbajban egymásnak feszülnek, nincsenek mellékutak, nincs köntörfalazás.

– Ugye nem akarod megvárni, míg András hazaér?

Balázs felállt a kanapéról, magára vette a pólóját.

– Nem. – Ránézett Annára és a nő látta szemében a megbántottságot. – De csak a gyerek miatt nem. Egyszer mindenképpen el kell intéznem vele a dolgot. Ez nem maradhat így örökké! – közölte keményen.

Anna felemelkedett ültéből, odaállt Balázs elé, megcsókolta a száját.

– Szeretlek.

Balázs egy mozdulattal magához ölelte, tartotta hosszan.

– Ne kísérj ki!

Mielőtt a férfi távozott, birtoklón és erőszakosan megcsókolta.

 

 

 

András

 

András bekanyarodott a feljáróra és lendületesen kiszállt a kocsiból, becsapta az ajtót. A fiatal srácot nézte a piros Audi mellett. Kigyúrt, izmos felsőtestén megfeszült ujjatlan pólója, kopasz fejére egy ormótlan, harsány, ronda sárkányt tetováltatott, aminek villás farka egészen a nyakáig leért.

András el nem tudta képzelni, miért csinál valaki ilyesmit saját magával és teszi közszemlére az ízléstelenségét? Bár ezek a testépítők fura egy társaság, erre rájött, amikor húszévesen, fél évig kipróbálta ő is. Egyáltalán nem jött be neki az edzőtermek tesztoszterontól átfűtött világa, inkább maradt a futásnál és a focinál. Fél füllel hallotta, ahogy kinyílik és becsapódik a kocsi hátsó ajtaja, amikor Zsombi kiszállt. Még mindig ezt az alacsony növésű fura figurát nézte a kocsi mellett, aki szintén őt fixírozta három házzal arrébb.

András összehúzta a szemét. Mi a francot akar tőle ez a kis ficsúr? Talán be van drogozva?

András bezárta a kocsi központi zárát, hallgatta a pittyegést, az ajtózárak automatikus kattanását. Elfordult az idegentől, határozottan megfogta Zsombi kezét. Most vette észre, hogy a gyerek egyfolytában csacsogott, mióta kiszállt a kocsiból.

– De klassz sárkány van annak a bácsinak a fejére rajzolva! – lelkendezett. – Lehet nekem is, apu?

András befelé menet felpillantott, megállt a kapu előtt. A piros Audi elhajtott az úton, éppen a házuk előtt, a fickó meredten nézte őket, amikor továbbhaladt.

András lepillantott Zsombira.

– Ha nagy leszel, és még mindig tetszik, akkor eldöntheted, akarsz-e ilyet, de én nem szeretném, ha ilyesmivel borítanád be a testedet, Zsombi! Rajzolj inkább papírra!

A gyerek felnézett rá, elvigyorodott, miközben lelkesen kibökte, hogy oké.

A nappaliban csend fogadta őket, az ablakok sarkig kitárva. András valami idegen szagot érzett a levegőben, ami nyugtalansággal töltötte el, de nem tudta volna megmondani, mi okozta. Tekintete a kanapé mellé csúszott világos plédre esett, és a konyhaasztalra, amin még ott álltak a reggeli maradványai, ebben a melegben.

– Megjöttünk! – kiáltotta el magát, lehajolt, bosszúsan felvette a plédet a földről és a kanapéra hajította. Zsombi a fotelba vetette magát cipőstől és máris a tévét bámulta, ahol a kedvenc meséjében repkedtek valami borzasztó rendellenesen megrajzolt figurák. András hallotta a fenti zuhanyzóból a vízcsobogást. Az asztalhoz ment, felemelte a tejes dobozt, beleszagolt. Elfintorodott, felfordult a gyomra a savanyú bűztől. Mi a lószart csinált Anna egész délelőtt? – Zsombi, kapcsold ki a tévét, és vedd le a cipődet! – szólt rá a gyerekre mérgesen.

A kisfiú a képernyőre meredt, a sarka segítségével lerugdosta magáról a cipőt. Nem mutatott hajlandóságot arra, hogy kikapcsolja a tévét. András egyenként megszagolta a felvágottakat meg a sajtot, ami megromlott a nyári melegben, azt kidobta, utána hajította a félbevágott, fonnyadt paprikát is, majd visszapakolt a hűtőbe.

– Milyen volt a gokartozás? – hallotta Anna hangját a lépcső tetejéről.

András felnézett rá. A felesége egy szál rózsaszínű fürdőlepedőt tekert maga köré, a haja nedvesen omlott a vállára.

Zsombi felugrott a tévé elől, felszaladt hozzá, átölelte, mint aki már napok óta nem látta. Anna megsimogatta a gyerek fejét.

– Na, milyen volt? – Zsombiból kitört a lelkesedés, szinte levegővétel nélkül mesélt.

András elfordult, megengedte a vizet a mosogató fölött és beleborította a lefolyóba a megromlott tejet, majd a dobozt belevágta a kukába.

– Apu megígérte, hogy kicsit később kimegyünk a strandra – hadarta Zsombi –, ha te is akarod. Ugye akarod? – András a mosogatónak dőlt, elővette a zsebéből az öngyújtóját. Felkattintotta és meredten bámulta a tüzet.

Amikor a lépcső megreccsent, felnézett, Anna odalépett hozzá. Az asszonyt körbeölelte a tusfürdő édeskés illata.

– Megfájdult a fejem, kicsit ledőltem. – Körbenézett a konyhában. – Bocs a rendetlenségért. Akartam, de nem volt erőm hozzá.

András a farmer zsebébe süllyesztette az öngyújtóját.

– Jobban vagy?

– Vettem be gyógyszert és aludtam egy keveset, éppen az előbb ébredtem, nem is hallottam, hogy hazajöttetek – magyarázta csendesen. – Zsombi hogy bírta?

András felnézett. A gyerek eltűnt az emeleti lépcsőről, biztos megkereste odafenn a játékait. Legalább addig sem azt a sok buta rajzfilmet bámulja a képernyőn. Persze a tévét nem kapcsolta ki, amikor az imént felugrott, a mese hangjai csendesen a konyhába hallatszottak.

– Tetszett neki. – András figyelmesen megnézte Annát, a forró víztől kipirult, kisimult arcbőrét, azt az apró mosolyt a szája sarkában.  – Van kedved kijönni a strandra velünk?

Anna arcán elömlött egy olyan mosoly, amit András már nagyon régen nem látott rajta, valóban őszintének és boldognak tűnt.

– Természetesen veletek megyek. – Gyengéden megérintette a férfi karját. – Éhesek vagytok? Dobjak össze gyorsan egy rántottát?

– Ettünk egy pizzát hazafelé, de ha te éhes vagy, akkor csinálok valamit, amíg felöltözöl.

Az asszony gyengéden elmosolyodott, megszorította András karját, majd elengedte. Andrásnak rosszul esett, hogy ellépett mellőle.

– Nem vagyok éhes, de ha főzöl egy kávét, azt innék egyet.

Anna ringó csípővel felment a lépcsőn, majd Zsombi lerobogott egy papírral, és a színes ceruzáival a kezében, és a konyhaasztalhoz ült. András feltette a kávét, majd elővette a kamrából a hűtőtáskát, sorjában elhelyezte benne a jégakkukat, beletett három nagy műanyagpalackos ásványvizet, egy üdítőt Zsombinak, majd előszedte a strandtörölközőket meg a napozóplédet, amit odalent tartottak a nappaliban és kivitte a kocsiba az egészet.

Anna egy csattal felkötötte nedves haját, odalépett Zsombihoz, hogy megnézze, mit rajzol. András az ajtóból látta, ahogy elsápadt, és úgy megszédült, hogy bele kellett kapaszkodnia az asztal lapjába. András összeráncolta a homlokát.

– Ha nem vagy jól, nem kell velünk jönnöd.

Az asszony felnézett, pici piros szája szóra nyílt.

– Én csak – nyögte, mikor végre meg tudott szólalni –, megijedtem – dadogta.

András beljebb ment, odalépett az asztalhoz, ahol Zsombi rajzolt. Megnézte a lapot, amire a gyerek egy színes sárkányt firkantott, hasonlót, mint amilyet annak a belőtt fickónak a kopasz fején láttak.

Elmosolyodott, rákacsintott Annára.

– Ijesztő, mi? Képzeld el, vannak olyan eszement bolondok, akik ilyesmit tetováltatnak magukra. Rettenet!

Eredetileg azt akarta kijelenteni, hogy „idióta barmok”, de a gyerek előtt mégsem mondta ki.

Anna tágra nyílt, nagy szemmel bámult vissza rá. András látta az arcán az elszörnyedést.

Zsombi letette a ceruzát.

– Nekem tetszett az a sárkány – mondta vidáman. – Ha nagy leszek, nekem is lesz egy.

Anna lenézett rá, nehezen vette a levegőt.

– Hogy? – Visszanézett Andrásra, zaklatottnak tűnt. – Mi?

András bátorítóan megszorította a felesége karját.

– Nyugi, nem fogja megcsinálni. – Lenézett Zsombira, megborzolta a gyerek haját. – Ne mondj ilyet, nézd, mennyire megijesztetted anyut ezzel a sárkányosdival.

Anna zavartan nézett fel Andrásra.

– Nem értem.

– Láttunk egy fickót nem messze, az egyik szomszédban, hasonló tetkóval a fején, és Zsombinak megtetszett az a sárkány. Ne aggódj, sosem fog sárkányt tetováltatni magára. Igaz, Zsombi? – figyelmeztetően a gyerekre kacsintott.

A kisfiú elvigyorodott.

– Igaz – összehajtogatta a rajzlapot. – De azért ezt elteszem emlékbe.

András észrevette, hogy a felesége keze reszket az asztallapon. Finoman megérintette és megszorította. Anna tétován ránézett, az arcán a mosoly zavartan ijedtnek hatott.

 

 

 

Anna

 

Kata minden este telefonált, de Anna egyszer sem vette fel a telefont. Emellett a barátnője Facebookon is bombázta a kérdéseivel és azzal a hülyeséggel: „Haragszol rám valamiért?”  „Megbántottalak?”

Anna egyszer kurtán válaszolt: „Nem haragszom!” Kata további üzeneteit figyelmen kívül hagyta.

Szombat este Zsombi korán elaludt, András átnyúlt a gyerek felett, megfogta Anna kezét.

– Meg kell beszélnünk valamit! – Az ajtó felé intett a fejével.

A férfi annyira komolynak és határozottnak tűnt, hogy Anna gyomra összeszorult a gondolatra, hogy beszélniük kell. Vajon András rájött, hogy Balázs itt volt szerdán délelőtt? Valahogy csak összerakta a kirakós darabjait?

Annát kiverte a víz. Furán alakult az a szerda este, úgy gondolta, hogy András valamit érezhetett belül, mert akkor masszírozás ürügyén áthívta a kisszobába, és Anna teljes megdöbbenésére szerelmeskedtek. Némán tűrte, nem volt benne vágy, a szája automatikusan nyílt csókra, a keze magától indult a megszokott mozdulatokat imitálva. Azon az estén csukott szemmel, élettelen tárgyként hagyta, hogy András beborítsa, körülölelje a szenvedélyével. Magában fohászkodott, hogy legyen minél hamarabb vége.

Azóta egyikük sem közelített a másikhoz, talán a férfi is érezte, hogy szerdán este pocsék volt az egész. Mióta ismerték egymást Andrással, még egyszer sem hangolta le Annát ennyire a szexuális életük.

A férfi leült az ágyra, Anna némán követte, szó nélkül nézett vissza rá.

– Anna, nem jó ez így! Te is érzed, ugye, hogy valami nem stimmel velünk.

– Én…– kezdte remegő hangon. Saját maga számára is habogásnak tűnt, elakadt.

– Ne mondd nekem, hogy nem veszed észre, hogy valami kurva nagy szar van az egész kibaszott életünkkel.

András hangja ingerülten csattant a kis szoba falain, összeszorított szájjal bámult vissza Annára. Megijedt tőle, a férje ritkán káromkodott, véletlenül nem használt csúnya szavakat. Ha ilyesmit tett, az azt jelezte, hogy dühös és ezt érzékeltetni is akarja.

– Mit vársz tőlem, András? Oldjam meg egyedül? Azt várod tőlem, hogy otthagyjam a munkámat? Megint feláldozzam magam? – Anna hangja elcsuklott, összehúzta magát, ahogy visszanézett András bosszús arcába. – Erre én képtelen vagyok! Én nem tudok több áldozatot hozni ezért a házasságért. Elegem van! – tört ki belőle minden egyszerre. – Elegem van abból, hogy mindig, mindenben hozzád igazodjak. Elegem van abból, hogy az egész életemet úgy éljem, ahogy neked tetszik! – Nézte András megdöbbent arcát, a szemében felbukkanó értetlenséget. – András, én nem te vagyok! Önálló akarattal rendelkezem, saját álmaim vannak, amiket szeretnék megvalósítani. – Anna hangja elcsuklott, ahogy Andrásra nézett. – Veled vagy nélküled.

Szíve elfacsarodott, iszonyatos kínokkal borította be, hogy látta a férje arcára kiülő mély fájdalmat. Tudta, hogy megbántotta azzal, hogy egyszer végre kimondta az igazat.

– Én nem akarom nélküled élni az életemet – jelentette ki András rekedten, megrándult a szája sarka.

Ültek egymás mellett, némán a másik arcába bámulva, és Anna érzékelte kettőjük között a távolságot. Olyan érzése volt, hogy egyiküknek sincs kedve ahhoz, hogy megérintse a másikat, pedig az most talán segítene. Valahogy mégsem akart a férfihez érni.

– Akkor mit akarsz?

András sóhajtása egészen mélyről tört fel, lenézett a szőnyegre, egy ideig bámulta a kék kockákat a lába alatt, majd felemelte a fejét.

– Augusztus elején véget ér a tanfolyamom Ivettnél. Nem írtam alá a jövő tanévre szóló szerződést. – Anna szíve a torkába ugrott, elkerekedett szemmel nézett vissza Andrásra. A férje újabb mély sóhajjal folytatta. – Megpályáztam két középiskolai angoltanári állást Budapesten. Akárhogy is, augusztusban Zsombival utánad költözünk a fővárosba, hogy valóra válthasd az álmaidat. – Megfogta Anna törékeny ujjait, Anna keze reszketett a férfi tenyerében, visszafogta magát, nehogy kirántsa a gyengéd érintés alól. András hüvelykujjával végigsimított a kézfején. – Akarom, hogy tudd, melletted vagyok.

– Nem kell ezt tenned, András! Nem kell megtenned, hiszen nem akarod!

András most mindkét kezét megfogta, szomorú tekintettel nézett rá vissza.

– Nem az a kérdés, akarom-e. Úgy érzem, melletted a helyem, támogatnom kell téged. Most nem lényeges az, én mit akarok. Az a fontos, te mit akarsz! Az a fontos, hogy Zsombi normális családban nőjön fel. Az a fontos, hogy mi hárman együtt maradjunk. Ebben a helyzetben én a legutolsó helyen szerepelek, mert vannak sokkal lényegesebb dolgok az életben, amit nem akarok elveszíteni!

– De… Nem kell megtenned! Nem kell! – Anna hangjában megfeszült az indulat. – Nem akarom, hogy miattam ekkora áldozatokat hozz! Nem akarom, hogy felköltözz! Nem akarom, hogy otthagyd szeretett városodat!

András megszorította a kezét.

– Amit most csinálunk, az nem élet, Anna! Ez nem egy család! Nem akarom tovább így élni az életünket. Elegem van a távkapcsolatból. Eltávolodtunk, nem vagyunk egymás életének a része! Elég volt ebből. Költözünk.

Anna halk nyöszörgést hallatott, mielőtt kitört belőle a zokogás. Tűrte, hogy András magához ölelje, hagyta, hogy a férje a mellkasára vonja, simogassa a hátát, a haját, lágy hangon duruzsoljon a fülébe azért, mert András azt gondolta, megnyugtatja ezzel. Anna erre egyre jobban zokogott és püfölte a férje mellkasát az öklével. A férfi kitartóan ölelte, amíg Anna a fáradtságtól elcsendesedett a karjában, csak arra futotta az erejéből, hogy szomorú szívvel, némán bámuljon maga elé.

A férfi gyengéden felemelte, és a karjában átvitte a nagyszobába, lefektette Zsombi mellé az ágyba, gyengéden megsimogatta az arcát. Anna becsukta a pilláit, Balázsra gondolt. A szemét ellepték a könnyek, hagyta, hogy összegyűljenek a szeme sarkában és lehulljanak a párnahuzatra.