Összetört életek
16. rész
András
A Türr kilátó felé bevezető utat vastagtörzsű öreg fák szegélyezték, hűs árnyat adva a délutáni napsütésben, kerékpárosok kerülgették a járókelőket.
András lassan tekert Zsombi mögött. A kisfiú lába szaporán karikázott az alacsony, piros gyerekbiciklin, fején műanyag védősisak. Andrásnak minduntalan rá kellett szólnia, hogy húzódjon az út szélére és figyeljen előre. Ismerősök köszöntötték barátságosan.
Kikanyarodtak a kilátó felé vezető parti sétányra, Zsombi kipirulva kerekezett. A játszótér felől Máté rohant ki eléjük ugrándozva, András sejtette, hogy már hamarabb észrevette őket és alig várta, hogy közelebb érjenek. Zsombi erőteljesen fékezett, kifarolt és oldalra dőlt a kerékpárjával. András megállította a biciklijét és anélkül, hogy leszállt volna róla, megtámaszkodott az egyik lábával a kövezett úton.
– Zsombi, hányszor mondjam, hogy nem kell ilyen hirtelen fékezni?
A gyerek kikecmergett a bicikli alól és rávigyorgott az apjára. A ruhája oldala összekoszolódott, ahogy felszántotta a betont.
– Felmászhatok Mátéval a kalózhajóra?
A játszótér hajó alakú mászókáját ellepték a gyerekek.
– Állítsd odébb a biciklidet – mutatott András az egyik pad mellé.
Zsombi engedelmesen felemelte a kerékpárját a földről és betolta a füvön. András meglátta Katát, aki egy leterített pokrócon üldögélt kinyitott könyvvel az ölében. A nő őket nézte és most, hogy összeakadt a pillantásuk, felemelte a kezét, András biccentett felé. Zsombi biciklije mellé tette a sajátját, kicsatolta a gyerek védősisakját és levette a fejéről. A kisfiú haja izzadtan tapadt össze, András megborzolta a vizes fürtöket, tenyeréhez tapadt a gyerek izzadtsága, beletörölte a melegítőalsója szárába.
Zsombi csacsogva szaladt el Máté után. András rájuk nézett, mindkettőjük egyfolytában mondta a magáét, mintha hetek óta nem találkoztak volna.
Kata megpaskolta maga mellett a narancssárga plédet, András gondolkodás nélkül lehuppant mellé.
A nő könyvjelzőt helyezett a lapok közé és félre tette a regényt.
– Zsombi nagyon ügyesen biciklizik.
– Két hete vettük elő a kerékpárját. Féltem, hogy elfelejtette tavaly óta, de kerültünk kettőt a ház előtt és visszajött neki a dolog.
– Máténak sajnos nincs egyensúlyérzéke. Nem tudom, hogy valaha sikerül-e megtanítanom kerékpározni.
András a nőt nézte, egyszerű copfba fogott szőke hajában a vékony barna csíkokat, kiálló arccsontját, hegyes állát, pisze orrát. A szeme körüli apró ráncoktól eltekintve nem sokat változott középiskolás koruk óta.
Kata visszanézett rá, kérdőn felhúzta a szemöldökét.
András elmosolyodott, hanyatt dőlt a pléden, könyökére támaszkodott és elnézte a fákat, a százszorszépekkel tarkított füvet, hallgatta a darázsdöngicsélést, a víz halk csobbanását és a gyerekzsivajt.
Kata fürkészőn nézett rá.
– Hogy bírja Zsombi ezeket a hétvégéket az anyja nélkül?
– Jobban, mint gondoltam. Múltkor elmentünk a Gemencbe kisvasutazni, előtte Szegeden voltunk a vadasparkban. Próbálom lekötni, hogy ne gondoljon rá, két hét múlva meg irány a Balaton, egy hét igazi családi hármasban. Zsombi nagyon várja.
– Rendes vagy, hogy ennyire próbálsz segíteni neki. Gondolom, Anna is nyugodtabb, ha tudja, hogy Zsombi nem keresi egyfolytában.
András nem tudta, mit gondol Anna, szíve szerint visszacsinálta volna az egészet. Ma már tudta, sosem egyezne bele abba, hogy az asszony csak kéthetente jöjjön haza, és hogy egyáltalán elmenjen Bajáról. Lehet, veszekednének fél évig, az is lehet, hogy Annának fájna, hogy nem valósíthatja meg az álmait, de idővel megbékélne. Vehetnének egy kis városszéli családi házat és élhetnének rendesen, mint régen.
Kata belenézett András szemébe.
– Én és… – A nő megakadt, összeszorította a száját, nagy levegőt vett, úgy folytatta. – Aggódom értetek.
András értetlenül nézett vissza rá.
– Te, és még ki? – támadt Katának. Nem volt szüksége más emberek aggódására.
Kata zavartan kapta le Andrásról a pillantását, egy ideig a gyerekek játékát nézte.
– Gergő – mondta ki nehezen. – És a barátaid.
András megvetően horkantott és egy hirtelen mozdulattal felült. Felhúzta a térdét, rákönyökölt, ő is a gyerekeket nézte.
– Nem is ismered Gerit.
Hosszú percekig némán ültek a pokrócon, anélkül, hogy egymásra néztek volna. András letépett egy fűszálat, és apró darabokra tépkedte.
Kata megérintette a férfi karját.
– Mi a baj köztetek?
András nem rántotta el a kezét az érintéstől, hosszan nézte Kata arcát, mire nehezen megszólalt.
– Neked jobban kéne tudnod. Te vagy a barátnője, akivel mindent megoszt.
– Nem tudok mit mondani, Anna jól van, szereti a munkáját, elégedett és boldognak tűnik.
Andrásnak éppen ezek a szavak fordultak meg a fejében, ahányszor meglátta Annát.
– Talán nincs ezzel semmi baj.
– Ezzel talán nincs – ismerte el Kata. – De mi van veled? Nem tűnsz boldognak. És mi van veletek? Kettőtökkel?
– Nem tudom. Valahol útközben elvesztettük a közös célt. Kétfelé haladunk ahelyett, hogy egy úton mennénk tovább. Ez így nincs jól. De hidd el, keresem a megoldást. Ha kell, nyár végén költözöm Zsombival. Mindenre készen állok.
Kata bátorítóan rámosolygott.
– Ha bármiben tudok segíteni, szólj nyugodtan, számíthatsz rám. Ha beszélgetni van kedved, vagy csak egyedül érzed magad, bármikor szívesen látlak, ugorj fel egy kávéra.
– Köszi, de…
– Hozhatod Zsombit is, eljátszanak Mátéval, tudod, hogy nincs útban nálunk.
Andrást napokkal később sem hagyta nyugodni a Katával folytatott párbeszéd, folyamatosan az agyában zakatolt a nő hangja, amikor azt mondta, ismeri Gerit. Andrást bántotta a dolog, tudni akarta, mi közük van egymáshoz. Gergőt ismerve csak egyvalami jutott az eszébe, ettől elszorult a gyomra és szabályosan a hányinger kerülgette. Miért van az, hogy Kata csak a rosszfiúkra bukik?
András addig tobzódott ebben az állapotban, amíg szerdán már nem bírta tovább és elkapta Gergőt órák után, a barátja kint dohányzott az utcán, kiengedve a gőzt. András félrehúzta a fal mellé, mielőtt Gergő beült volna a kocsijába.
– Te tényleg ismered Katát? – tört ki belőle.
Gergő hunyorogva nézett rá vissza, nagyot szívott a cigarettájából.
– Ja. – Összerántotta a szemöldökét és elgondolkodva megkérdezte. – Melyik Katára gondolsz?
András biztos volt benne, hogy Gergő élete során, az ágyában megforduló nők többségének másnap reggelre elfelejtette a nevét. Sejtette, hogy a barátjának fogalma sincs arról, kiről beszél.
András egyik lábáról a másikra állt, az öngyújtójával babrált.
– Huber Katát – felelte, és meglepődött, mennyire reszket a hangja.
– A bankból? Ismerem. Nagyon rendben van az a nő, és baromira jól játssza a megközelíthetetlen Jégkirálynőt.
– Beszéltetek rólam? – kérdezte András rekedten.
Geri kivette a szájából a cigarettáját és elkerekedett szemmel nézett vissza Andrásra.
– Öregem, én azzal a csajjal eddig egy szót sem váltottam. Ha a közelébe tudtam volna férkőzni, hidd el, nem rólad kezdtem volna beszélni. Lekaptam volna a tíz körméről, ebben biztos lehetsz.
András szája megrándult, megbántottan nézett vissza Gergőre. Ismerte a barátját, mégis rosszul estek neki a szavai.
Gergő figyelmesen nézett vissza rá. Akkor sem fordította el a fejét, amikor a cipője talpán elnyomta a cigarettacsikket, a maradék csonkot az ujjai között forgatta.
– Mer’ most mi van? – András némán nézett vissza rá. Geri elvigyorodott. – Csak nem?
András erre feleszmélt.
– Hová gondolsz, Geri? – dühöngött. – Csak azt hittem…
Gergő felhúzta a szemöldökét.
– Azt hitted, én már elkaptam a csajt? Ha olyan könnyen kapható lenne, régen megtettem volna, hidd el! Miért érdekelt, hogy ismerem-e?
András felemelte a kezét és elindult a kocsija felé.
– Semmi. Eszembe jutott.
Gergő kajánul utána szólt.
– Eszedbe jutott?
András megtorpant.
– A fia és Zsombi barátok – magyarázta.
Gergő a szemöldökét húzogatta és rákacsintott.
– Bejön a nő neked, mi?
– Nem.
– Ne már. Akkor miért beszélgetünk még mindig róla?
– Tetszett, valamikor.
Gergő boldogan felkurjantott.
– Tudtam.
András zavartan nézett vissza a barátjára.
– Gimis koromban a fél életemet odaadtam volna azért, ha egyetlen egyszer eljön velem randizni. Sőt, utána is évekig reméltem, habár akkoriban már folyamatosan volt barátnőm.
– És? – Gergő türelmetlennek látszott.
András megvonta a vállát és elfintorodott.
– Talán nem voltam az esete. Ki tudja.
Gergő biccentett.
– Aztán mi történt? Jött a nagyságos asszony és az ujja köré csavart? – kérdezte vidáman.
András szíve elnehezült. Szerette volna elmondani valakinek, szeretett volna megszabadulni a tehertől. Olyan nehéz volt ezzel a gyűlölettel a szívében élni.
– Egyszerűen csak… – Elakadt, vett egy nagy levegőt. – Eljött az idő, amikor már nem kellett.
Gergő felvonta a szemöldökét.
– Nem veszem be!
András összeharapta a szája szélét, majd kitört belőle.
– Nem ismertem Annát, még egyetemre jártam. Az egyik haver felújította a fürdőszobáját, apámtól kértük el a flexet. – András szeme felizzott és az öngyújtóját kattogtatta. – Szóltam az öregnek, hogy este beugrok érte a víkendházba, mert mi meg éppen akkor a nyaralót vertük szét, apámnak minden szerszáma ott volt összehányva.
András hangja elfulladt. Geri barátian a vállára tette a kezét.
– Elég kusza történet.
– Nekem mondod? Azon a délutánon teljesen váratlanul akadt egy szabad órám, gondoltam, elszaladok a cuccért, akkor le van a gond. Ha csak sejtem, hogy mi vár rám, sosem megyek oda a megbeszélt idő előtt. – András elmélázott. – Akkor másként történt volna. Nem kellett volna látnom, ahogy ott búcsúzkodnak a kapu előtt. Félreérthetetlen ölelésben.
Gergő elkerekedett szemmel nézett rá.
– Gondolom, Kata. Meg ki?
– Az apám.
András el sem hitte, hogy kimondta. Megígérte az apjának, hogy megtartja a titkot, nem mondja el soha senkinek. Legfőképpen az anyjának nem.
Akkor este beszéltek az eset után. Egész éjjel mesélt az öreg és magyarázkodott. Azt mondta, az anyja évek óta nem hajlandó. Azt mondta, neki meg még kell, mert a lányok az élet forrása. Azt kérte, értse meg. Elmesélte, hogy évek óta tart titkos szeretőket. Nem Kata volt az első és nem ő lesz az utolsó. Azt mondta az öreg. Addig mondta, amíg András megsajnálta őt, de Katának nem bocsájtott meg azóta sem. Nem tudott. A lelke ezer darabra tört akkor. Ha ránézett a lányra, látta, ahogy ott áll a nyaraló előtt az apja karjában.
– Azt nem tudom, hogy egyszeri alkalom volt-e, vagy tovább tartott. Nem is érdekel! – hazudta.
A barátja füttyentett egyet.
– Megemelem a kalapomat Bandi bácsi előtt. Tud valamit az öreg, ha neki sikerült az, ami egyikünknek sem. Tetejében annyi idősen egy húsz éves csajjal, aki a lánya lehetne. Baromira elismerésem neki!
András elhúzta a száját. Ennyire nem ájult el az öregtől, mint Gergő.
– Ja! Kurvára nagy teljesítmény.
Gergő felnevetett.
– Ha nem az apádról lenne szó és nem a csajról, akibe évekig bele voltál bolondulva, akkor másképp látnád a helyzetet.
– Kizárt. Ezt nem lehet másképp látni – fortyogott András. – Ha már mindenképpen félrejárt, akkor kereshetett volna korban hozzáillő öregasszonyt.
– Meddig voltak együtt?
– Azt hiszem, miután megláttam őket, szakítottak. Ciki volt Katának. Nemsokára férjhez ment, hogy megnyugtasson.
Gergő felvonta a szemöldökét.
– Nem azért, mert – tételezzük fel – szerelmes lett egy fiatal, hozzáillő pasiba. Csak és kizárólag a te megnyugtatásodra.
Andrást bántotta a hangsúly és a gúnyolódás. Megbánta, hogy elmondta. Sokkal kellemetlenebb helyzetben érezte magát, mint azt valaha Kata vagy az apja érezhette.
Évekig hitette el magával, hogy Kata az ő megnyugtatására ment férjhez. Andrásnak könnyebb volt így, mint elhinni azt, hogy Kata szerelmes lehet. Valaki másba.
Anna
Péntek este Anna a peronon búcsúzott Balázstól. A pokol legalsó bugyraiba kívánta az egy hetes balatoni nyaralást Andrással. A kisebb utazótáskát feltették a vonatra, Anna becsomagolt néhány dolgot a szabadságára, mivel otthon nem hagyott annyi ruhát, hogy egy hétre elegendő legyen.
Szorosan átölelték egymást, Anna belekapaszkodott a férfi karjába és könnyes szemmel nézett az arcába. Remegett a szája széle, annyira fájt elválnia Balázstól. Két hónapja egyetlen egyszer sem volt két napnál tovább távolabb a férfitől. Együtt aludtak, egymás mellett ébredtek, közös hétvégi programokat szerveztek, kéz a kézben bejárták a fővárost, legyen nappal vagy éjszaka.
– Minden nap írj valamit – kérte Balázs és megcsókolta az asszony könnyes szemét.
– Amikor csak tudlak, felhívlak – ígérte Anna. – Minden este. Mit fogok csinálni nélküled? Már most kínkeservesen hiányzol.
Balázs magához szorította.
– Te is nekem. Legszívesebben el sem engednélek egy hétre vele – vallotta be mérgesen.
A kalauznő elment mellettük, erőteljesen rájuk szólt.
– Amelyikük utazik, azonnal foglalja el a helyét! Mindjárt indulunk.
Anna nehezen bontakozott ki az ölelésből és szállt fel a vonatra, ami fütyülve, lassan elindult. Az ajtóból el sem mozdult, amíg látta Balázst, aki arcát felé fordítva sétált a vonat mellett, amíg az fel nem gyorsult és ki nem robogott az állomásról.
A két és fél órás vonat utat végigcsetelték, Annának fel sem tűnt a távolság, repült az idő.
Otthon Zsombi megint agyonnyomta a szeretetével, a ragaszkodásával, a legújabb, apjával átélt élményéről mesélt lelkesen a konyhában, kérte Andrást, mutassa meg a fényképeket a kisvasutazásról az anyjának, amiket a telefonjával csinált.
Anna az asztal felett átnézett a férjére, és nem tudta, hogy csak képzelte-e azt a fürkész pillantást, amit András szegezett rá, vagy paranoiássá vált az utóbbi időben. Legszívesebben megkérte volna, hogy ne nézze így. Mégsem tette, mert mi van akkor, ha tévedett és András nem nézett rá másként, mint szokott?
A férfi elővette a telefonját, kikereste a képeket, átnyújtotta Annának a készüléket és rászólt Zsombira.
– Ideje fürödni, reggel korán kelünk.
Anna látta a kisfiú elömlő vigyorát, csillagszemét. Zsombi kis kezével az apja után nyúlt, megpróbálta felhúzni a székről.
– Megígérted, hogy ott aludhatok veletek – figyelmeztette vékony hangon.
Anna felhúzta a szemöldökét.
– Apu ilyesmit ígért neked? – kérdezte megrökönyödve. A vonaton felkészítette magát a kötelező szexre, hogy jó asszonyhoz méltóan teljesítse feleségi kötelezettségeit, nehogy András szóvá tegye, hogy nem akarja, hiszen olyan ritkán jött haza. Anna elgondolkodott. Vajon tényleg üldözési mániája van, hogy ilyen képzelgései vannak Andrásról?
Zsombi felnézett.
– Amikor nem vagy itthon, én mindig ott alszom – közölte tudálékosan és újra elkezdte rángatni az apja kezét.
András végre engedett neki és felállt. Anna őket nézte.
– Amíg fürödtök, addig összecsomagolok.
– Összekészítettem mindent – felelte András visszafogottan –, hogy ne kelljen ilyesmivel foglalkoznod. Úgyis fáradt lehetsz.
– András – tiltakozott Anna erőtlenül. Nem várta tőle, hogy áldozatokat hozzon és megcsinálja helyette a pakolást.
A férfi felemelte Zsombit, ezzel megakadályozta, hogy a gyerek a kezét ráncigálja.
– Nézd át nyugodtan, hátha elfelejtettem valamit. Ott vannak az utazótáskák Zsombi szobájában.
Anna elkerekedett szemmel nézett utána, ahogy Zsombival a karján befordult a fürdőszoba felé, majd lesiklott a tekintete András telefonjára. Az ujjával lapozgatva végignézte a kiránduláson készült képeket. Zsombi többnyire boldogan vigyorgott, ám András lekapta azt is, ahogy dühösen hisztizett valamin. A kisfiú, szemében hatalmas könnyekkel, kivörösödött fejjel, torz grimasszal a száján bámult vissza a képről. András élvezettel örökített meg hétköznapi pillanatokat, olyanokat például, amikor a Balatonon fújt a szél és összeborzolta a frizuráját, vagy Zsombi beleesett a sárba. Anna jobban szerette a szabályos, beállított családi fotókat.
Félretette a telefont. A fürdőszobából hallotta Zsombi és András jókedvű pancsolását, a víz csobbanását, a nevetésüket. Felállt az asztaltól, és bement a gyerek szobájába.
A szőnyegen három nagy utazótáska állt, behúzott cipzárral arra várt, hogy másnap reggel felkerekedjenek a Balatonhoz. Anna az ágyon egy csíkos füzetlapon hosszú, kézzel írt listát talált András macskakaparásával. Felvette és végignézte, minden tétel mellett kis pipa szerepelt.
Anna szíve elszorult, a férje leltárt készített arról, amire szükségük lehet. Talán napokig foglalatoskodott ezzel, mert nem ugyanazzal a tollal írta, három tételt pirossal firkantott a közepére. Talán a magániskolásai dolgozatai javítása közben jutottak eszébe a gyógyszerek, a naptej és Zsombinak az úszószemüveg. Anna nem talált kifogást a felsorolásban, maga sem csinálta volna jobban, annyi különbséggel, hogy egy ilyen listát ő a fejében tartott és szükség esetén előszedte.
A biztonság kedvéért végignézte a táskákat. Minden rendben volt a tartalmukkal, valóban készen álltak a tíz napos nyaralásra.
Anna magára csukta az ajtót, néhány szóban bepötyögte Balázsnak, hogy megérkezett, és hogy mennyire hiányzik. Figyelmeztette, hogy ne válaszoljon, mert nem biztonságos, Balázs mégis visszaírta neki, hogy egyedül érzi magát, magányos és a végére valamit, amitől Anna kezéből csaknem kiesett a telefonja, a szíve hevesebben kezdett el dobogni. „Gyere vissza! Szeretlek!” Anna csupán egy piros szívecskét küldött válaszul és eltette a telefont.
Zsombi végigdobta magát az ágy közepén. Valahonnan előkotorta az elméje mélyéről a balatoni nyaralásokról szóló élményeit és hanyatt fekve a takarón azt mesélte a sötét szobában, lelkesen, nagyokat ásítva. András halkan kiegészítette a történeteket, amikor Zsombi elakadt. Anna meglepődött, hogy a gyerek ennyi mindenre emlékszik, sejtette, hogy napok óta ezt játsszák, és Zsombinak azért jönnek vissza az emlékek ilyen intenzíven. Aztán a kisfiú egy mondat közepén elaludt.
Anna hanyatt feküdt az ágyon, a redőny résein át beszűrődő halvány éjszakai homályban a plafont bámulta. András sem aludt a gyerek másik oldalán. A férje az oldalára fordult, háttal feküdt Annának, csaknem egyenletesen szuszogott, úgy csinált, mintha aludna. Anna nem bánta, nem volt kedve beszélgetni.
Érzések kavarogtak benne.
Hálás volt Andrásnak, amiért ilyen precízen elrendezett mindent, szerette, amiért ennyire sokat foglalkozik Zsombival és tisztelte, mert a férfi nagyon jól csinálta. András rendkívüli apa volt.
Anna mellkasa elnehezült, Balázsra gondolt. A szíve hevesen dobogott, attól félt, András meghallja ebben a csendben.
