26. rész

 

Összetört életek

26. rész

 

András

A napok hetekké olvadtak össze, a fák levelei fokozatosan felvették őszi ragyogásukat, narancs, vörös, arany színeikkel pompáztak, belesodródtak az újabb tanévbe. Évnyitó, reggeli rohanások Zsombival, amiben Anna nem vett részt.

A gyógyszerek és az állandó orvosi felügyelet keveset segített. András minden éjjel hallotta Anna csendes sírását az ágy túloldaláról. Feszélyezte a dolog, de nem zavarta a pihenésben, mert úgysem tudott aludni. Rendszerint órákig bámulta a plafont éjszakánként, hallgatta Zsombi egyenletes szuszogását az ágy közepéről és Anna elcsukló zokogását vagy visszafojtott sírását a gyerek másik oldaláról. Anna nem felejtett, és András egyre frusztráltabb lett emiatt.

Az asszony napközben alig kelt ki az ágyból, és ha megtette, akkor is csak egy fürdőköpenyt vett fel és bámult ki az ablakon, mintha teljesen máshol lenne. Alig szólt. Zsombi eleinte megpróbált beszélgetni vele, mesélni neki, aztán András azt vette észre, hogy a napok múltával a gyerek leszokott arról, hogy az anyját kérdezgesse.

A délutáni rutinjuk maradt a régiben, hétfőn és kedden Erzsi mama ment Zsombiért az óvodába, utána három napig Kata vigyázott rá, amíg András meg nem érkezett. Anna nem mutatott hajlandóságot arra, hogy elmenjen a gyerekért az óvodába, pedig András leült és megpróbálta megbeszélni vele. De amikor Anna nem reagált, akkor András indulatosan felugrott.

– Azt akarod, hogy minden maradjon a régiben?

Anna kifejezéstelen szemmel nézett fel rá és bólintott. Így történt, hogy folytatták ezt az abszurd helyzetet, mert András egyelőre nem talált jobb megoldást.

A kötelező heti orvosi vizsgálatokat kora délutánra rakták, amikor András ráért Annát elvinni. Egy ideje az asszony egyedül lépett be a rendelőbe, láthatólag nem zaklatta fel a dolog. Az orvos elégedett volt a változásokkal, egyedül András érezte úgy, nem történik semmi érdemleges. Látta Annát, ott élt vele, mellette. Kegyetlenül kínlódtak mindketten, hogy túléljenek minden napot.

Ma délután meg kellett álljanak a gyógyszertárnál. Általában András szaladt be kiváltani a recepteket.

– Bemegyek én. – Anna hangja halkan szólt.

András meglepetten nézett rá vissza.

– Biztos?

– Meg tudom oldani, András, nem foghatod állandóan a kezemet.

András leállította a kocsit, fürkészőn nézett a felesége arcába.

– Biztos, hogy ne menjek veled?

Anna magához vette a kesztyűtartóból András pénztárcáját és határozottan kiszállt a kocsiból. András aggódva nézte, ahogy az asszony végigment a járdán, majd eltűnt a gyógyszertár ajtaja mögött. Idegesen dobolt a kormányon, a szemét le nem vette a bejáratról, amíg Anna meg nem érkezett.

Az asszony bepattant a kocsiba, a kis gyógyszertári szatyrot az ölében szorongatta.

– Látod, nagylány vagyok már.

András elhúzta a száját, felhúzta a szemöldökét.

– Akkor jó lenne, ha végre összeszednéd magad és délutánonként elmennél Zsombiért az óvodába.

Anna lehajtotta a fejét, nem válaszolt. András látta a könnycseppet lehullani az ölében a nejlonzacskóra, a kormányra csapott és kifarolt az útra, hogy hazavigye az asszonyt.

 

 

 

Anna

Úgy éltek Andrással, mint két idegen, alig-alig szóltak egymáshoz. Annát ez nem zavarta. Leginkább semmihez sem érzett motivációt, legszívesebben csak feküdt az ágyban a nyakláncával, amit Balázstól kapott és a közös boldog emlékeiken merengett.

Felidézte a csodás együtt töltött délutánokat, a sétáikat, a bulikat, a meghitt estéiket. Fájt a lelke, minden emlék tüskeként mart a szívébe, döfködte, hogy egyre nagyobb kínokat okozzon odabent. Anna úgy érezte, ezek a sebek sosem fognak begyógyulni.

Nem tudta, honnan jött a sugallat, hogy megnézze a menstruációs naptárját. Feltűnt neki, hogy mostanában nem volt szüksége betétre és kíváncsi lett rá, melyik az az időpont, amikor még biztosan volt vérzése. Meglepődött, hogy ez a balatoni nyaralás előtti hetekre esett.

Ezzel az értesüléssel a birtokában újra bebújt a takaró alá és összegömbölyödött. Ez csak lelki eredetű lehet – állapította meg szomorúan. A szülés után azért rakatott fel spirált, hogy véletlenül se essen meg vele ugyanaz, mint amikor antibébi tablettát szedett, mégis terhes maradt. Anna nem merte teljesen Andrásra bízni magát, mert a férje mindenképpen szeretett volna még legalább egy gyereket, ha csak rajta múlik, akkor biztosan elintézi, hogy Anna újra teherbe essen.

Tehát kizárt dolog, hogy most állapotos lenne, csak megviselte ez a szomorúság, és ez a sok gyógyszer. De végül mégsem hagyta nyugodni a gondolat, a remény, hátha maradt valami Balázsból. Elhatározta, a következő alkalommal, akármi történik is, egyedül fog bemenni a gyógyszertárba és vesz egy terhességi tesztet kíváncsiságból.

A szatyrot az ölébe rejtette, próbálta eltakarni, hogy András ne lássa, bár nem valószínű, hogy a férje felismerné egy ilyen teszt dobozát, főleg egy fehér reklámtáskán keresztül.

– Látod, nagylány vagyok már, András! – közölte vele megnyugtatásképpen. Próbált magabiztosnak látszani, miközben dübörögve vert a szíve a mellkasában.

– Akkor jó lenne, ha végre összeszednéd magad és délutánonként elmennél Zsombiért az óvodába – vágta oda neki András ridegen. Annának fájtak a szavai, fájt a hangnem. Összeroppant.

András nem szólt hozzá egész hazáig. Ott megvárta, míg kiszáll, fel sem kísérte, csak kifordult a parkolóból és ment tovább. Anna elkeseredetten rohant fel a negyedikre, remélte, hogy senkivel sem fog találkozni a lépcsőházban. Kifulladva esett be az ajtón, nekitámaszkodott, a szeméből ömlöttek a könnyek. András úgy vágta hozzá azokat a szavakat a kocsiban, mintha ő nem lenne jó anya, mintha ő nem szeretné Zsombit. A férje nem is próbálja megérteni őt, fogalma sincs arról, mekkora fájdalom elveszíteni valakit, akit szeretünk.

Anna ledobta a konyhaasztalra a táskát, kikotorta belőle a terhességi tesztet.

 

 

 

András

Zsombi versenyfutást hirdetett a negyedik emeletre az ajtóig, András nem akarta lelombozni a gyereket, ezért elfogadta a kihívást. A kisfiú jókedvűen trappolt felfelé, a korlát csak úgy zengett a lépcsőházban, ahogy kapaszkodott benne, hogy a lépcsőfordulóknál előrelendítse magát. András szorosan a nyomában futott, kettesével vette a lépcsőfokokat.

Zsombi fent a nagyszobába szaladt és megtorpant az ajtóban.

– Anyu – szólította hangosan.

András hallotta a fürdőszobából a víz csobogását. Lerúgta magáról a cipőt és bekapcsolt egy mesét a gyereknek. Lehajolt, megborzolta Zsombi izzadt fürtjeit.

– Amíg anyu fürdik, addig nézhetsz valamit. – András letette a gyerek mellé a távirányítót. Kiment a konyhába körülnézni. A piszkos edényekkel csordultig telt a mosogató, az asztal tele morzsákkal, a viaszosvászon terítőn odaszáradt foltok éktelenkedtek. András beletúrt a hajába és visszament a folyosóra. Halkan megkocogtatta a fürdőszoba ajtaját. – Anna! – szólította.

Választ nem kapott, ezért határozottan benyitott. Az apró fürdőszobát ellepte a gőz, alig lehetett látni, a víz túlcsordult a fürdőkád peremén, Anna a vizes kövön kucorgott összegömbölyödve, a térdét átölelte, hangosan zokogott.

András a földre dobott egy törölközőt, belépett, elzárta a csapot. Benyúlt a kádba, hogy kihúzza a dugót, vizes lett az inge. Morogva kigombolkozott, ledobta magáról azt is a földre, hogy beszívja a vizet. Odahajolt Annához, felemelte a kőről.

– Mi a frászt csinálsz? – ordított rá és megrázta.

Anna hagyta, élettelen szemmel bámult vissza rá. Abban a hosszú szoknyában volt, amiben az orvosnál jártak délután, átázott a szövet, ahogy ott ült a vízben.

András elengedte az asszonyt.

– Anna! – kiáltott rá. – Mi van veled?

Anna szemében megjelent az értelem szikrája, visszatért abból az önkívületi állapotból, ahol eddig járt. Átölelte magát, védelmezőn körbefonta maga előtt a karját, összeharapta a száját.

András kilépett a folyosóra, kicsapta a beépített szekrény felső részét, hogy kivegyen még egy vastag törölközőt, amivel felitathatja a vizet a fürdőszobában, szerencsére ahhoz kevés volt, hogy az alsó szomszéd beázzon.

Anna csendesen lépett ki a folyosóra, mire András észbe kapott, az asszony mezítláb, vizes ruhában, elhagyta a lakást. A férfi elengedte a törölközőt, ami lehullott a szőnyegre. Benézett Zsombihoz. A gyerek a tévét bámulta megilletődötten, András odahajolt a kisfiúhoz.

– Maradj itt! Mindjárt visszajövök! – A gyerek rápillantott, bólintott és újra a mesének szentelte az összes figyelmét.

András beleugrott a cipőjébe, becsapta maga mögött az ajtót, egy szál trikóban rohant Anna után, a földszinten sikerült utolérnie. Az asszony erőtlenül próbálta a bejárati ajtót kinyitni. András hátulról elkapta a derekát, magához húzta. Finoman csitította, suttogott a fülébe, miközben beljebb vonszolta, ott maga felé fordította. Anna hangosan zokogva bújt a karjába, reszketegen kapaszkodott belé.

– Nem bírom tovább, András!

A férfi megsimogatta a hátát és csendesen nyugtatgatta.

– Semmi baj – súgta lágyan. – Semmi baj, Picim.

Anna úgy bújt hozzá, mintha bele akarna olvadni egészen.

– Nem bírom tovább! Kérlek! Segíts! – kérte esdeklően, miközben egész testében reszketett.