21. rész

 

Összetört életek

21. rész

 

Anna

Vasárnap reggel félálmos bágyadtságában, Anna boldog mosollyal az arcán nyúlt el az ágyban, odasimult Balázshoz, egy ideig élvezte a pillanat meghittségét, majd felkönyökölt. Gyengéden nézte szerelme csukott szemét, világos szempilláit, mutatóujjával végigsimított az orrnyergén. A férfi nem ébredt fel, hangos szuszogással fordult át a hátára, vastag szája álmában is duzzogósan állt.

Az éjjeliszekrényen megszólalt Anna telefonja. Balázs felsóhajtott, kinyitotta a szemét.

– Bocsánat – suttogta Anna, gyors csókot nyomott a férfi arcára. Megfordult, megnézte a telefon kijelzőjét. – Az anyám.

Balázs becsukta a szemét, átfordult az oldalára, a takaró lecsúszott róla, felfedte izmos fenekének dombját. Anna felvette a telefont, miközben átnyúlt és feljebb húzta a vékony paplant a férfi derekáig.

El nem tudta képzelni, mit akar az anyja vasárnap hajnalban, álmosan szólt a készülékbe.

– Már meg ne haragudj, Anna, de nem tudom szó nélkül megállni azt, amit művelsz! – tört ki az asszonyból a vonal túlsó végéről, Anna összerezzent a rideg hangra. Zavartan Balázs felé pislogott. Honnan tudja az anyja?

– Anya, mi a baj? Nagyon korán van még.

Az asszony beledörrent a telefonba, Annának olyan érzése volt, mintha itt állna a szobában és őt bámulná.

– Mégis hogy képzeled azt, édes lányom, hogy nem jössz haza hétvégére? Nem olyannak neveltelek, aki leszarja a családját és elbulizgat fent Pesten. Akármennyire meg akarom érteni ezt a dolgot, képtelen vagyok! Férjed van, akinek hiányzol.

Anna szíve összeszorult.

– Nem hiányzom neki, anya.

– Persze, hogy nem – csattant fel az anyja. – Mégis ki van itt és ki látja? Mit gondolsz? Én vagyok, aki végignézi, ahogy tönkreteszed azt a szegény fiút. Halvány árnyéka régi önmagának!

Anna lerúgta magáról a takarót, felkelt és kiment a konyhába. Csendesen becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját és leült az asztal elé, keresztbe vetette a lábát, a hűtőre mágnesezett fényképeket nézte. Balázs csináltatott néhány papírképet a közös kirándulásaik alkalmával készített digitális fotókból. Mindegyik képen ők ketten szerepeltek, boldog, vidám nevetéssel, ölelkezve, szerelmes pillantásokkal. Anna végignézett a fényképeken, szívében túlcsordult a szerelem.

– Emlékszel, mennyire utáltad Andrást, amikor megjelent az életemben? Még akkor sem szeretted, amikor terhes lettem – figyelmeztette az anyját.

– Félreértettél.

Anna keserűen felnevetett.

– Félre, mi?

– Túl fiatal voltál Andráshoz. Ő már komoly férfi volt, aki meg akart állapodni, míg te csupán egy egyetemista kislány, aki előtt ott álltak a lehetőségek. Még nem élted ki magad, ez abból is látszik, hogy családanya létedre ott ülsz abban a nagyvárosban, folyamatosan bulizol, ahelyett, hogy hazajönnél.

– Nem kellenek a nagy szavak. Dolgozom, András elfogadta ezt. Megbeszéltük, szükségtelen minden hétvégén hazajárnom. Te vagy az, akinek fáj, hogy nem vagyok otthon, de sajnálom, anya, nem megyek haza!

– Harmadik hete nem voltál itthon! Nem tudom, mi történt köztetek Andrással, nem is érdekel. A ti dolgotok. A férjed elég okos ahhoz, hogy helyrehozza, de felelősséggel tartozol a gyerekedért! Ha Andrásra nem gondolsz, akkor is van egy fiad.

Anna szeme elhomályosult, próbált a hűtőn lévő középső képre koncentrálni, Balázs féloldalas mosolyát, és a színes sárkányt fókuszban tartani.

– Zsombi elvan Andrással.

– Igen, tagadhatatlanul jól megértik egymást – vallotta be az anyja békülékenyebb hangon. – Mégis jobb lenne, ha sűrűbben járnál haza!

Anna lebiggyesztett szájjal a virágmintás viaszosvászon asztalterítőt simogatta. Ha hazamegy, akkor beszél Andrással arról, hogy elhagyja. Talán jobb lenne minél hamarabb túlesni rajta, de nem mert szembenézni a férjével.

– Jövő hétvégén hazamegyek! Komolyan – ígérte csendesen.

 

 

A vasárnap délutánt a várnegyedben töltötték. Anna imádta a főváros ezen részét, a csodálatos épületeket, a virágokat és a rengeteg turista ellenére romantikusnak érezte, hogy kéz a kézben sétálhat Balázzsal a műemlékházak, szobrok között. Sosem tudta megunni, mindig rácsodálkozott valami újra, amit eddig nem vett észre, egy apró szoborra, egy díszes ablakkeretre, egy újabb lépcsősorra, ami felfelé vezetett, és meglepte, amikor meglátta. Évszázadok óta ott voltak ezek az apróságok, mégis, mintha csak akkor bukkantak volna felszínre.

Anna meglepett sikkantással jelezte, amikor talált egy várba vezető utat, amit eddig még nem fedeztek fel és arra rángatta Balázst, aki engedelmesen követte a meredek lépcsőkőn át felfelé.

– Tudod, hogy ez a született pestieknek holt uncsi? – Balázs az asszonyra kacsintott.

Anna egy percig sem hitte el neki.

– Talán csak megszokott, de unalmasnak biztosan nem unalmas ez a gyönyörűség – tiltakozott.

A férfi határozott fejrázással jelezte, hogy nem ért egyet.

– Kérdezd csak meg őket egyszer!

– Akkor szerencsém van veled, hogy te is vidékről jöttél – bújt oda hozzá Anna.

A férfi átölelte a derekát.

– Hatalmas nagy szerencséd van, szerelmem, mert normális ember nem viselné el ezt a fokú rajongást a város iránt, amit te érzel. Olyan vagy ilyenkor, mint aki szerelmes Budapestbe, meg ezekbe a lerobbant, régi lépcsősorokba.

Anna felnevetett erre a hasonlatra, de jókedvűen bólogatott.

– Igen, azt hiszem, igazad van, szerelmes vagyok!

Balázs erre forrón megcsókolta a száját.

A nyári napsütést néhány kósza fekete felhő árnyékolta be, feltámadt a szél is. Néha ijesztgetésképpen csendesen szemerkélve eleredt az eső. Annát nem zavarta, a feje köré kanyarintotta vékony, fehér sálját.

A Halászbástyáról nézték a csodás pesti városképet, alattuk a Duna, a Lánchíd és szemben az Országház. Anna akkor sem tudott volna betelni a látvánnyal, ha minden nap erre ébredt volna.

A Halászbástya étterem teraszán pihentek meg, a kocsival a hegy alján parkoltak, órákat sétáltak, mire Balázs megunta, és Annát maga után húzta egy kényelmes kétszemélyes asztalhoz. Üldögéltek, sört ittak.

Balázs elmélázva nézte Annát.

– Nem fogod megtenni – állapította meg csendesen.

Anna értetlenül nézett rá vissza. Ujjaival a söröspoháron megálló párát simogatta, nedves lett a bőre, ahogy végighúzta az üvegen.

– Mit?

 A férfi tekintete megállapodott az Anna nyakában függő szív alakú medálon.

– Sosem fogod elhagyni. – Felemelte a söröskorsót, hatalmasat kortyolt belőle.

– Jövő hétvégén hazamegyek, akkor beszélek vele – tiltakozott.

Balázs letette a korsót, az alja tompán koppant az asztalon.

– Azt hittem, azért nem mégy haza, mert nem akarod befejezni vele.

Anna átnyúlt az asztalon, megfogta a férfi kezét és megszorította.

– Azért nem megyek, hogy veled lehessek. Legszívesebben nem mennék haza soha többé, nem akarlak egyetlen napra sem itthagyni.

Balázs kisfiús mosollyal az arcán megsimogatta az asszony kezét.

– Akkor elkísérlek, szerelmem.

– Nem, Balázs! Ezt egyedül kell megtennem. Bármennyire nehéz, ennyivel tartozom Andrásnak.

A férje megérdemelte az őszinteséget, azt, hogy szemtől-szemben szakítson vele. Az együtt töltött boldog napok emlékére András joggal várhatta el mindezt tőle, és Anna megkövetelte saját magától is, hogy úgy hagyja el Andrást, hogy magyarázatot ad a férje felmerülő kérdéseire. Emellett megpróbálhatják békésen rendezni a dolgokat, csak ők, kettesben, Zsombi miatt, és az elmúlt nyolc év miatt, amit együtt töltöttek.

Balázs összeszűkült szemmel, elkomorodott arccal bámult vissza rá. Anna keze folyamatosan remegett a férfi ujjai között. Reszkető szívvel figyelte Balázs arcának minden rezdülését, a szempilláit, amikor finoman pislogott, a szája vonalát, ahogy lefelé görbült. Félt, hogy Balázs nem érti meg, de a férfi hosszú percek múlva bólintott, bár Anna úgy érezte, nehezére esett megtenni.

– Rendben – simogatta Anna karját gyengéden. – Szeretném, ha túllennénk rajta és végre új életet kezdhetnénk ketten együtt.

Anna elfordította a fejét, elnézte a Dunán közeledő fehér hajót. Megdördült az ég.

– Van egy fiam, Balázs.

– El akarod venni az apjától? Nem elég annak a szerencsétlennek, hogy téged elveszít?

Anna visszanézett a férfire.

– Nem tudom.

– Márpedig én tudom. A gyerek jól megvan az apjával, nem azt mondtad? – Anna bólintott. – A férjednek meg legalább marad valaki, akivel foglalkozhat, könnyebben feldolgozza majd azt, hogy otthagytad. Meg aztán néha elhozhatjuk, engem nem zavar, ha alkalmanként itt lesz.

Anna odahúzta a székét szorosan Balázs mellé, odasimult a férfihez.

– Tetszenél Zsombinak.

– Nekem is tetszene a fiad. Tutira – jegyezte meg komolyan, és megcsókolta Anna arcát. Jólestek a szavai. – Nézd, kétéltű busz! – mutatott a Dunán a hullámok közt vergődő sárga járműre. Annát bántotta, hogy elterelte a témát.

Egymás kezét szorongatva némán nézték, ahogy leszáll az est a városra, szürkületbe borítva a tájat. Felkapcsolódtak odalent az utcai világítás fényei.

Amikor kiléptek a fedett terasz védelméből, csendesen szemerkélt az eső, és ahogy egyre lejjebb haladtak a hegyen, annál jobban elkapta őket a vihar. Nagy cseppekben esett az eső, villámok cikáztak, élesen megreccsent felettük az ég. Az emberek sietősen kerestek menedéket maguknak, színes esernyők bomlottak ki, pillanatok alatt minden szürke és vizes lett körülöttük.

Anna a hajára borította a sálat, vékony topja vizesen a testére tapadt, átázott szoknyája a lába körül csapkodott. Nevetve, jókedvűen, kéz a kézben szaladtak végig az úton a kocsiig.

Balázs kinyitotta Anna előtt az ajtót, majd bevágódott a vezetőülésre.

– Kibírhatta volna, amíg hazaérünk – bosszankodott. – Nem fázol?

Anna a karját dörzsölgette. András a kocsijában tartott egy vastag plédet, felkészült minden eshetőségre, ha lerobbant volna az autó. Egyébként Anna nem tudta, mi fordult meg a férje fejében, amikor évekkel ezelőtt betette azt a plédet. Ha úgy gondolta, poros már, akkor kivette, de azonnal tett a helyére másikat, nehogy elmaradjon.

– Majd otthon segít egy forró zuhany – vigasztalta Balázst.

A férfi beindította a motort, bekapcsolta a fűtést a kocsiban. A meleg levegő használt, alábbhagyott Anna didergése.

Balázs átnyúlt, gyengéden megszorította Anna vizes szoknyáján át a combját.

– Megígérem, hogy sietünk haza. – Kikanyarodott az útra, majd a gázra taposott.

Anna a szélvédőt beborító vastag vízréteget nézte, amin hatalmas foltokban kenődött szét minden egyes hatalmas, sűrű esőcsepp. Az ablaktörlő kattogva járt, egyfolytában, alig látott ki.

Az utat halványan világította meg a reflektorfény, alig szüremlett át az eső szürke fátyolán. Az ég akkorát dörrent, mintha szétrepedt volna felettük az egész égbolt. A vihar közepébe értek.

Balázs érezhetően visszavett a tempóból, ő sem sokat láthatott az előtte levő útból. Anna finoman megsimogatta a férfi vállát, le izmos karjáig, majd vissza és újra az úttestre figyelt. Alig volt forgalom. András el sem indult volna ekkora esőben, megvárta volna az út szélén, hogy csillapodjon a vihar.

Anna az ölébe ejtette a kezét, összefonta az ujjait. Az ablaktörlő ütemes mozgását nézte maga előtt, hallgatta a csendes, álmosító kattogását, ami beszűrődött a kocsi belsejébe. Balázs nem András. Anna nem értette, miért gondol egyfolytában a férjére. András annyira unalmasan kiszámítható, óvatos és szabályszerű. Hiszen éppen azt szerette Balázsban, hogy annyira más, mint András.

Útpadkának koccantak, valami erőteljesen megdobta a kocsit, megcsúsztak a kerekek és kisodródtak az út közepére.

– A rohadt életbe – hallotta Balázs szitkozódását és fél szemmel látta, hogy a férfi magabiztosan megtekeri a kormányt. Hatalmas csattanás, valami erőteljesen a mellkasának nyomódott, kiszorította a levegőt a tüdejéből, majd elsötétült előtte a világ.