7. rész

 

 

Összetört életek

7. rész

 

András

 

Kata nyitott ajtót, a két gyerek vidám hangja kihallatszott az egyik szobából. András körbenézett a nő második emeleti lakásának világoszöld előszobájában.

– Bírtad velük?

– Kezdem irigyelni azokat az anyukákat, akiknek több gyerekük van. – Hátrafordult. – Zsombi, megérkezett a papád!

A kisfiú máris megjelent az ajtóban, kicsit megtorpant, majd odaszaladt az apjához és átölelte. András szelíden eltolta magától a gyereket, leakasztotta a fogasról a kabátját.

– Gyerünk, vedd fel a cipődet!

Máté is felbukkant, érdeklődve nézte, ahogy kis barátja a szőnyegen ülve belebújik a tépőzáras cipőjébe. Zsombi felkászálódott a földről, vidáman köszönt, és már az ajtóban zizegett. András ráadta a kabátot és azon gondolkodott, hol lehet a gyerek sapkája? Abban sem volt teljesen biztos, hogy egyáltalán adott rá sapkát reggel, annyira kellemesen sütött a nap. Akárhogy gondolkodott, nem jutott az eszébe.

Zsombi rávigyorgott Mátéra – aki éppen ugyanilyen kópé módon viszonozta ezt a vidámságot – és elindult a lépcsőházba.

András megfogta a kilincset.

– Köszi, Kata!

– Andris.

A nő gyengéd hangjára András akaratlanul visszanézett.

– Tessék?

Kata az előszoba közepén állt, Máté eltűnt valamerre, András már nem látta.

– Ha bármiben tudok segíteni, szólj nyugodtan.

András összeráncolta a szemöldökét és kitárta a bejárati ajtót, Zsombi lépései csattogtak a lépcsőkön.

– Majd szólok – válaszolta kifejezéstelenül.

– Andris!

Nem nézett vissza, Kata hangja alig ért el hozzá, ahogy leiramodott a lépcsőn, hogy a kijárat előtt utolérje a gyereket.

Otthon fáradtan pakolt ki a hűtőszekrényből és az asztalra rakott két kistányért. Zsombi a földön kúszott, a falhoz lapult és bekémlelt a konyhába.

– Apu! – András ránézett. A kisfiú összehúzott szemmel bámult fel rá egy ideig, majd megunta és kinyitotta a szemét. – Kata tök jó fej!

– Igazán?

– Aha. Ketchuppel mosolyfejet rajzolt a szendvicsekre.

András a vacsorához előkészített asztalra nézett, lemondóan felsóhajtott, egymásba rakta a két üres tányért.

– Mondtam, hogy ne egyél Katáéknál.

Kedvetlenül visszapakolt mindent a hűtőszekrénybe. Zsombi kinyújtotta a lábát a szőnyegen, a fejét a falnak támasztotta.

– De, ha egyszer éhes voltam.

András becsapta a hűtő ajtaját, megfordult és lenézett a gyerekre.

– Zsombi, itthon is van ennivaló. Szeretném, ha együtt vacsoráznánk esténként.

– Jól van, de Kata akkor is csinált szendvicset nekem, ha nem kértem. Azért ettem meg, mert éhes voltam. Ha akarod, akkor megígérem, hogy többet nem eszek Kata szendvicséből. Akkor sem, ha éhes vagyok.

– Sajnálom, hogy ilyen későn értem oda.

Zsombi megvonta a vállát.

– Katánál szeretek lenni.

Az első telefonbeszélgetésből András tanult, és csak fürdés után hívták fel Annát. A gyerek bebújt a franciaágyba, hosszan elmesélte az egész napját az anyjának, András bekapcsolta a tévét, lecsendesítette és a híreket nézte addig, amíg Zsombi beszélgetett az édesanyjával és a végén át nem adta neki a telefont.

– Milyen napod volt, Picim? – Becsukta a szemét, elképzelte, hogy az asszony itt van mellette a szobában, a mosolyát, a szeme csillogását, a mozdulatait. Faggatta, beszéltette, hallgatta némán. Akármilyen messze élték a mindennapjaikat egymástól, András érezte az asszony felszabadultságát, a jókedvét, a szíve elfacsarodott attól, hogy Anna ilyen távol tőlük boldog tud lenni. Lehet, hogy hiányzik neki Zsombi, de András úgy érezte, hogy nem eléggé.

 

 

 

Anna

 

Pénteken háromig dolgoztak. Detti első nap figyelmeztette Annát, ne lepődjön meg, hogy hétfőtől-csütörtökig fél órával tovább maradnak bent, mindez azért van, hogy pénteken korábban leléphessenek. Anna örült a rövidített munkaidőnek, mert így kapkodás nélkül elérhette az ötórás vonatot hazafelé.

Reggel izgatottan nézett ki az ablakon a borongós, szürke tájra, felhők mögé bújt a nap. A konyhaszekrénynek támaszkodva itta meg a kávéját és azon gondolkodott, mire lesz szüksége hazafelé. Úgy csomagolt, amikor nekiindult az új életének, hogy elegendő ruhát hagyjon otthon, ha hazamegy, ne kelljen csomagokkal bajlódnia minden hétvégén. Előkereste a szekrényből a nagyméretű válltáskáját, készülnie kell egy magazinnal vagy könyvvel, hogy elüsse valamivel a hosszú utazás unalmát.

 Anna jól érezte magát a munkájában, a nyugodt délutánjaiban, ebédidőben mindig rövid üzeneteket váltottak Andrással, este pedig egy órát beszélgettek telefonon. Olyankor elöntötték az érzelmek, hiányzott neki Zsombi gyerekes csacsogása, idegesítő butaságai, szerette volna magához ölelni, izmos kis testét a karja közé szorítani, az arcát a kisfiú puha hajába fúrni, érezni semmivel sem összehasonlítható gyerekszagát.

Megnézte a telefonja kijelzőjén az időt és elkezdett visszaszámlálni, tizenhárom óra múlva leszáll a vonatról, újra együtt lehetnek. A készülék röviden megrezzent a kezében, üzenetet kapott, András kérdezte, mikor érkezik. Anna elmosolyodott, kétszáz kilométer távolságra egymástól, mégis pontosan ugyanarra gondoltak mind a ketten.

Dettivel ebédelt, a lány ezüst, apró virágos csattal tűzte el a frufruját, hogy ne lógjon a homlokába. Anna szerint különlegesen nőiessé tette a rövid frizuráját az a kis dísz.

A teltház ellenére a szokásos asztaluk szabadon várta őket az étteremben. Anna látta, hogy Balázs akkor vette le róla a „foglalt” feliratot, amikor beléptek.

– Mégsem hagyod annyira hidegen a srácot.

– Úgy gondolod?

Detti szeme izgatottan felcsillant és Balázsra nézett, aki nem ért rá vele foglalkozni, mert egy távoli asztalnál vette fel a rendeléseket. A szokásosnál többet kellett várni rá, de Annát nem zavarta, addig üzenetet írt Andrásnak. Sejtette, Dettit sem idegesíti a dolog, hogy várakozniuk kell, mert addig kedvére legeltetheti a szemét Balázson.

– Hozhatom a napi menüt a hölgyeknek? – kérdezte a férfi, amikor végre megérkezett az asztalukhoz.

Anna felnézett rá, Balázs rávillantotta sötétkék pillantását és ellenállhatatlan mosolyát. Anna szíve megugrott egy pillanatra.

– Gyönyörű szeme van – sóhajtotta Detti, miközben nézte, ahogy Balázs távolodik az asztaluktól. – Tudnám nézni életem végéig, meg azt az isteni fenekét is. Este pár haverral beugrunk a Cristine’s-be. A kedvenc szórakozóhelyem, minden hétvégén innen indul a parti. Lenne kedved velünk jönni?

Anna a táskájába csúsztatta a telefont.

– Délután hazautazom, Detti.

A lány összecsücsörítette vörösre festett száját.

– Biztos vagy benne?

Anna elmosolyodott erre a kérdésre, meg sem fordult a fejében az, hogy ne utazzon azonnal haza, amint befejezte a munkát.

– Van egy ötéves kisfiam – próbálta tudatosítani a lányban.

Detti a fülbevalóját piszkálta hosszú, vörösre festett, kövekkel díszített műkörmeivel.

– Gondold meg, ha holnap reggel mennél, majdnem ugyanaz volna. Jóformán csak aludni mész haza, szerintem észre sem venné.

Anna megvárta, míg Balázs az asztalra teszi a gőzölgő gulyáslevest és szokásos udvarias módján jó étvágyat kíván hozzá, majd továbbmegy, hogy a többi vendéggel foglalkozzon.

– Kicsit aggódom – vallotta be őszintén. – Nem tudom hogy bírták ezt a hetet nélkülem, látni szeretném őket, minél hamarabb.

Detti levette a szemét az asztalok között keringő Balázsról, komoly tekintettel nézett fel Annára.

– Remélem nem vagy az a fajta feleség, aki azt hiszi, nélküle életképtelen a családja és éhen hal a férje.

Annának nevetnie kellet, a lány olyan játékosan húzgálta sötét szemöldökét.

– Nem Andrásról van szó, Zsombi még nagyon kicsi.

– És úgyis alszik, mire hazaérsz, észre sem veszi, ha nem vagy ott – próbálkozott Detti kitartóan.

Anna tányérba merte a levest, összefutott a nyál a szájában az illatára. Felemelte a kanalát.

– Hidd el, Detti, biztosan észrevenné, hogy nem vagyok ott.

– Oké. Az ajánlat áll, bármikor. Csak gondold át.

 

 

 

András

 

Zsombi a szőnyegen fetrengett, az ágy mögül előre dobta magát és elbújt a számítógépasztal alatt. András fél szemmel követte a mutatványait, és úgy tett, mint aki nem vette észre.

Hét óra után értek haza és mivel a gyerek már vacsorázott Katánál, András úgy gondolta, gyorsan puccba vágja a lakást, hogy örömet okozzon Annának. Már, ami fél órába belefért.

Elmosogatta azt a néhány csészét, bögrét, tálat és evőeszközt, amit a héten elhasználtak és csak egymás hátára bedobáltak a mosogatóba reggelente. Hét elején mindketten Erzsi mamánál ettek. Máskor Zsombi Katánál jóllakott, és Andrásnak nem volt kedve egyszer sem egyedül nekilátni. A tiszta edényeket egymás mellé állította a csöpögtetőbe, majd sebtében felporszívózott az egész lakásban, anélkül, hogy bármit félrehúzott volna.

– Zsombi, gyere elő – szólította, bár látta, hogy legutóbb a gyerekszobába slisszant be az ajtó mögé. A gyerek nem válaszolt. – Gyere! Kimegyünk anyu elé a vonathoz!

A kisfiú megjelent az előszobában, tőle szokatlan módon azonnal felkapta a dzsekijét és máris rángatta magára a cipőjét. Izgatottan szorongatta az apja kezét lefelé a lépcsőn.

– Örülni fog neki, hogy rajzoltam, ugye?

Zsombi Katánál készített egy képet az anyukájának ajándékba. Olyan ügyesen rajzolt, hogy András is felismerte, pedig néha gondolkodnia kellett, mit akart Zsombi kifejezni az alkotásaival, annyira absztrakt módon használta a színeket és a formákat. A gyerek ma délután saját magát rajzolta le, ahogy két oldalról a szülei fogták a kezét, gondosan kidolgozta, aprólékosan kiszínezte.

– Nagyon fog örülni, Zsombi – biztosította András, és becsatolta a kisfiút a gyerekülésébe.

A vonat éppen akkor futott be, amikor kiértek a peronra. Az utasok tömegesen szállingóztak le a szerelvényről, Anna a hátsó vagonból lépett ki. Zsombi türelmetlenül rángatta az apja kezét, amikor meglátta az édesanyját a vonat vége felől közeledni, szaladt volna oda hozzá, de András nem engedte el.

Az asszony térdig érő zöld vászonszoknyát vett fel egy ugyanilyen színű blézerrel, vajszínű blúzzal és a zöld balerinacipőjével. András elnézte, ahogy a jól ismert ringó léptekkel, könnyedén közeledik feléjük és legszívesebben ő is odaszaladt volna elé, hogy a karjába kapja.

Hagyta, hogy Zsombi rátapadjon az édesanyjára, átölelte a derekát, az arcát a hasához szorította. Anna megsimogatta a gyerek fejét, de amikor a kisfiú még mindig görcsösen ölelte, csendesen megszólalt.

– Ne szoríts úgy, Zsombi, teljesen összenyomsz – szólt rá, kétségbeesetten nézett Andrásra, aki erre leguggolt a kisfiúhoz, megsimogatta a fejét és a fülébe súgta.

– Nem akarod megmutatni anyunak, hogy mit rajzoltál neki?

Zsombi engedett a szorításán és erőteljesen bólogatott.

András az asszony másik oldalához lépett, onnan ölelte át a derekát. Neki is nagyon hiányzott Anna, teljesen megértette Zsombi érzelmeit, amik előtörtek, ahogy meglátta az édesanyját. Lehajolt, röpke csókot nyomott Anna szájára és igencsak vissza kellett fognia magát, nehogy elragadja a szenvedély. Az asszony tenyere puhán végigfutott a hátán, a karját a derekára fonta, megindultak a várótermen keresztül az utcára.

Zsombi izgatottan ugrándozott az anyja kezébe csimpaszkodva, elmesélte, hogy tornafoglalkozáson miket játszottak az óvodában. András nem szólt közbe, hagyta, hogy Zsombi kiélvezhesse a viszontlátás örömét.

 

 

 

Anna

 

A fárasztó, hosszú és unalmas utazástól Anna régen elszokott. Az első fél órát még nem érezte kellemetlennek, a jegye ablak mellé szólt, elhelyezkedett az ülésen, hátradőlt a kényelmetlen támlán. Körbenézett a vagonban, futólag szemügyre vette az utastársait, fiatalokat, öregeket, magányosakat, társaságban levőket, kereste, hátha felfedez ismerős arcokat.

Évekkel ezelőtt, amikor ugyanezzel a vonattal utazott minden hétvégén hazafelé, ismerte a péntek esti utasok zömét, diákokat, még a rokonlátogatásra érkezőket is. Akkor könnyebben bukkant ismerősre, és beszélgetett a hazafelé úton, hogy gyorsabban teljen az idő.

Anna az ablak felé fordította a fejét, érdeklődés nélkül bámult kifelé, nem kötötte le az elsuhanó táj. Elővette a táskájából a képeslapot, amit a vonatállomáson vett, felszállás előtt.

Mire a szerelvény befutott Bajára, már alig várta, hogy leszállhasson, mégis türelmesen megvárta, míg többen megindulnak.

Azonnal kiszúrta Andrást és Zsombit a peronon. A férje a szokásos egyszerű farmernadrágban és rövid ujjú ingben, mégsem nézett ki annyira toprongyosnak, mint az új munkatársa, Zoltán.

András mellett Zsombi rángatta a férfi kezét, kis energiabombaként próbált szabadulni, de az apja nem engedte. A viszontlátás boldogságában a gyerek így is kitört és olyan erősen szorította Annát, hogy úgy érezte, nem kap levegőt ettől a szeretethullámtól. Megsimogatta a gyerek puha haját, remélte, ezzel megnyugtatja, de Zsombi nem engedte el. Anna pánikba esett, sosem tudta kezelni a fia érzelemkitöréseit. Tanácstalanul kellett megint Andrásra támaszkodnia.

A kocsi ablakán kitekintve végignézett a városon, az utcákon, elképedt mennyivel csendesebb minden, mint a fővárosban. Budapesthez képest szinte halott városnak tűnt.

Zsombi a kezét szorongatta, Anna tekintete a férjére siklott, eszébe jutottak az egyetemista évei, amikor András elkezdett neki udvarolni. A férfi minden pénteken este érte jött a vonatállomásra, hogy hazavigye. András akkoriban egy kopott, öreg fehér Forddal járt. Anna emlékezett rá, milyen őrületesen szerelmesek voltak, alig jutottak el az első csendes kis utcáig, ahol András leállította a kocsiját, és szenvedélyesen egymásnak estek, az sem érdekelte őket, ki jár arra.

Zsombi teljesen kisajátította magának Annát, az ölébe ült a konyhaasztalnál és mesélt. András megvacsorázott, Anna pedig megette a szokásos egy pohár joghurtját.

A kisfiú ragaszkodott ahhoz, hogy az anyjával fürödjön, akkor is, ha Anna sosem ült be mellé a fürdőkádba. Amíg a gyerek és András a habok között ültek és fröcskölődtek, addig Anna ott guggolt mellettük. Részt vett Zsombi kacsaelsüllyesztős játékában, majd bevitte a gyereket a kisszobába, odafeküdt mellé és egy könyvből mesét olvasott fel neki.

A kezdetektől András vállalta a fürdetést és a gyerek lefektetését, a meseolvasással együtt. Anna nagyon ritkán vett részt ebben a szertartásban. Mióta Zsombi megszületett, így szoktatták. Anna olyankor lepihent, kifárasztotta az, hogy egész nap a kicsivel kellett lennie és éjjel is mindig ő kelt fel hozzá, mindaddig, amíg szoptatott. András viszont csak esténként tudott a gyerekkel foglalkozni, és örömét lelte minden pillanatban, amikor Zsombival lehetett. Ha arra volt szükség, szó nélkül kicserélte a kakis pelenkát, anélkül, hogy különösebben fintorgott volna a dolgon. Még Anna anyja is csodálattal állt András ezen dolgai felett.

– Ha az apád csak egyetlen egyszer kicserélte volna rajtad a pelenkát, vagy megfürdetett volna, vagy bármit tett volna érted, akkor még ma is együtt lennénk – bizonygatta.

Anna egy percig sem hitte el neki.

Jólesett ma este a gyerek mellett feküdni a keskeny kis ágyában. Zsombi odabújt hozzá, Anna érezte a fürdőhab kellemes illatát, hallgatta a kisfiú egyenletes szuszogását. Csendesen várt, félretette a mesekönyvet, elsimogatta Zsombi homlokából a tincseket. A gyerek álmában nem tűnt annyira erőszakosnak és ragaszkodónak, úgy aludt, mint egy kisangyal, világosbarna fürtjei visszahulltak a homlokába, a száját kissé eltátotta, hátravetett fejjel szuszogott. Anna nehezen hagyta ott, hogy végre bevonulhasson a fürdőszobába és lemossa magáról az utazás kellemetlen bűzét és az egész napos testszagot.

Magára engedte a forró vizet, a gőz felcsapott és nehéz levegővel töltötte meg a teret. Anna jóleső sóhajjal tartotta a vízsugárba az arcát. Meglepődötten felkiáltott, amikor a zuhanyfüggöny meglibbent és megpillantotta Andrást. Arrébbhúzódott, hogy odaengedje maga mellé.

Később az ágyban, András ölelésében az új munkahelyéről mesélt. Fejét a férje mellkasán nyugtatta, az ujjbegyével gyengéden simogatta a férfi vállát. Lelkesen beszélt a feladatokról, amiket kapott, az élményekről, hosszan ecsetelte, mi mindent tanult. Aztán elhallgatott.

– András – szólította csendesen, mert rájött, hogy egy ideje a férje nem válaszolgat, és nem szól közbe a mondanivalójába.

A férfi nem felelt, Anna tenyerét András mellkasára fektette, érezte egyenletes szívverését, halk szuszogását. Kíváncsian felemelte a fejét, a férfi arcába nézett. Elaludt. Anna megfordult a karjában, a feje alá húzta a kispárnát. Lebiggyesztette a száját és becsukta a szemét. András megkapta, amit akart, egy gyors szexet a fürdőszobában, utána egy hosszabbat az ágyukban, és ezek után, mint aki jól végezte dolgát el is aludt rögtön. Anna élményekkel gazdagon egész héten egyedül volt esténként, szüksége lett volna arra, hogy beszélgessenek. De láthatólag Andrást nem nagyon érdekli ez az egész.

Anna becsukott pillái mögött a gondolatai lepergették a hét eseményeit és jobb híján magában dolgozta fel a fontos eseményeket, míg észrevétlenül átsiklott egy álomba, ami az új munkatársairól és az új élményeiről szólt.