8. rész

 

 

 

Összetört életek

8. rész

 

András

 

András reggel ágyba vitte Annának a kávét és leereszkedett mellé az ágy szélére. Az asszony felült a takarók között, kócosan, álmos szemmel. A haját két kezével hátrasimította, majd ásítva nyújtózott egyet.

András átadta neki a csészéjét.

– Mesélj, milyen az új munkahelyed?

Anna belekortyolt a gőzölgő kávéjába.

– Jó.

András biztatóan felhúzta a szemöldökét.

– Olyan, amilyenre számítottál?

Anna a sárga virágmintás paplanra függesztette a tekintetét, aprókat szürcsölt a kávéjából.

– Jobb.

Andrást idegesítette ez a szűkszavúság, mindent tudni akart Anna előző hetéről. Megpróbált volna együtt örülni vele vagy akár tanácsokat adni, ha az asszony ezt kérte volna tőle.

– Ennek örülök. Elmeséled, min dolgozol?

Anna felpillantott rá. Apró szeplői – amiket András úgy imádott – láthatóvá váltak smink nélkül.

– Nem igazán. – Anna az üres csészét forgatta a kezében.

– Titkos? – kérdezte András mosolyogva, szerette volna viccel feloldani ezt, a számára egyre kellemetlenebb helyzetet.

– Nem arról van szó. Csak most nem akarok erről beszélni.

András kivette Anna kezéből az üres csészét.

– Bocs, hogy érdekel.

Anna egész hétvégén nem beszélt Andrásnak a munkájáról, és ha kérdezte, akkor kelletlenül, kurta, egyszavas válaszokat adott. Andrást kezdte felbosszantani a dolog, így aztán szombat délután befejezte a kérdezősködést. Végül valahol megértette Annát, az ott a munka, ez meg itt a magánélet. Mégis nyugodtabb lett volna, ha Anna mesél egy kicsit arról a világról, ahol a hét nagy részét tölti, tőlük távol.

 

 

 

Anna

 

Anna gyűlölte a kötelező szombat délutáni sétákat a városban. Érdekes, mert évekkel ezelőtt kifejezetten igényelte, amikor hétvégenként kiszabadult az egyetemről, a nyomás alól, így aztán minden szombaton elrángatta Andrást a partra vagy a belvárosba.

Akkoriban András húzódozott, mert sosem értette, mire jó ez a céltalan andalgás. A férfi legszívesebben ágyban maradt volna vele, miután egy hétig nem találkoztak, Annának mégis sikerült rávennie, hogy kimozduljanak a négy fal közül. Ilyenkor nem nyüzsögtek körülöttük a barátok, nem ajnározták körbe őket a rokonok. Annának szüksége volt ezekre az édeskettes pillanatokra, amikor csak egymásra figyeltek.

Házasságuk után – Anna számára teljesen érthetetlen módon – András bevezette közös életükbe a szombati sétákat. Csak ha szakadt az eső, akkor maradtak otthon a negyedik emeleten, és Zsombi egyik kedvenc Disney meséjét nézték. Ilyenkor András és Zsombi rendszerint elaludtak, miközben Anna az eső egyenletes kopogását hallgatta az ablakon és befestette a körmét, kiszedte a szemöldökét, vagy csak egy női magazint lapozgatott.

Annának nem a sétával és a friss levegővel volt baja, csak a program kötelező jellege taszította. András elég rugalmatlanul kezelte a szombat délutáni családi sétáikat, szinte sosem változtatott rajta. Amit eltervezett, annak úgy kellett lennie, ha az ég rájuk szakadt, akkor is.

Az áprilisi világoskék égen egyetlen felhő sem árnyékolta a napot. A váratlanul beköszöntő jó időnek köszönhetően a Sétáló utcában már lehetett fagyit kapni, kikerültek az utcára az asztalok és a székek. Kicsalogatta az embereket a melengető tavaszi napsugár.

Zsombi a galambokat kergette, visítva fel-le rohangált a padok és a kihelyezett embermagasságú leanderbokrok között és a szelíd jószágokat ijesztgette. Anna utálta a galambokat, legszívesebben kiirtotta volna az összeset a világon. Koszosak, büdösek és mindenféle betegséget terjesztenek.

Andrással kéz a kézben sétáltak Zsombi mögött, mint mindig. Sok fiatal lézengett a városban csapatostól, vagy kettesével kódorogtak.

– Jó napot, tanár úr!

A férje mindegyiknek név szerint köszönt vissza. Anna oda sem figyelt rájuk, el nem tudta képzelni hogy tudja megjegyezni ezt az irdatlan sok nevet, és az arcokhoz azonosítani mindet. András egyszer azt mondta, mivel minden nap találkozik velük, az nagyon nagy baj lenne, ha nem tudná észben tartani a nevüket.

Zsombi kipirult arccal állt meg előttük és csillogó szemmel nézett fel rájuk.

– Eszünk fagyit? – kérdezte izgatottan és meg sem várta a választ, folytatta. – Én csokisat akarok.

Egymásra néztek. András kérdőn felvonta a szemöldökét, mindig meghagyta a döntés jogát Annának fagyi ügyben.

Anna bólintott és lenézett a gyerek boldogan várakozó arcába.

– Rendben – hagyta jóvá.

Zsombi boldogan felugrott, megfordult és elrohant, egyenesen odaállt a fagylaltozó előtt álló két ember háta mögé. Fejét hátrafordította és boldogan vigyorgott.

Leültek az utcára kihelyezett kényelmes, fonott karszékekbe. Zsombi egyfolytában mocorgott ültében, mindig talált valami érdekes látnivalót, ahová el kellett fordulnia. Annát idegesítette, hogy nem tud nyugton maradni és az is, hogy Andrást láthatólag cseppet sem zavarja a dolog. Kétszer rászólt Zsombira, hogy hagyja abba, aztán feladta. Az utcában sétáló családokat nézte, majd a gyereket figyelte. Zsombi lassan nyalta az egy gombóc fagyiját, ami gyorsan olvadt a melegben, lefolyt a kezén, rácsöppent világos pulóverére és egyre nagyobb foltot hagyott a ruhán.

– Figyelj már oda, mit csinálsz! – szólt rá Anna ingerülten.

András bekapta a fagyija maradékát és felállt. Nadrágja zsebéből elővett egy papírzsebkendőt, kivette a gyerek kezéből az átázott fagyitölcsért és az asztalra odakészített üveg hamutálba dobta. Odahajolt Zsombihoz és a zsebkendővel szétmaszatolta a foltot a pólóján.

Anna lemondóan felsóhajtott, kinyitotta a táskáját és óvatosan, nehogy lecsöpögtesse a fagyiját, egy kis csomag nedves törlőkendőt kotort elő és odadobta az asztalra. András utánanyúlt, kivett belőle egyet és megtörölgette vele a kisfiú maszatos arcát és ragacsos kezét.

– Hihetetlen, hogy minden alkalommal össze kell kenned a ruhádat és ilyen koszosan megyünk végig a városon – zsörtölődött Anna.

Zsombi az anyját nézte, miközben tűrte, hogy az apja letörölje az ujjairól a csokifagyi maradékát.

– Mindig elfelejtem, hogy gyorsan kell enni – mondta lefelé görbülő szájjal –, mert vizes lesz a tölcsér és kifolyik az egész.

András rákacsintott a gyerekre.

– Nincs semmi baj, Zsombi!

Anna előrehajolt az ülésen.

– De igenis baj! Megint úgy néz ki, mint egy disznó. Miért nem lehet vele elmenni sehová?

András összegyűrte a törlőket és az átázott fagyitölcsér tetejére dobta. Visszaült a helyére és odahajolt Annához.

– Kicsit összekente magát. Ötéveseknél előfordul, senki nem fog megbotránkozni ilyen apróságon.

Anna kellemetlennek találta, hogy a fia ilyen maszatos felsőben kénytelen végigmenni a városon. Úgy érezte, ez a rengeteg ember mind azt a rettenetes csokifoltot fogja nézni a gyerek pólóján, és ebből levonja a következtetést, hogy ő milyen rossz anya, mert nem ad tiszta ruhát a gyerekre. Nem értette, Andrást ez miért hagyja ennyire hidegen.

Zsombi megkapaszkodott a fonott szék két karfájában és előrehajolt.

– Apu, futunk versenyt a templomig? – kérdezte csillogó szemmel.

Nagyjából harminc méterrel arrébb, a Sétáló utca végén állt a Belvárosi templom. Bejárata virágokkal és néhány paddal körülvett kis térre nézett, ahol egy világos kőből faragott egyszerű ivókút állt.

Anna a férjére villantotta a szemét.

– Meg ne próbáld!

András megfogta a kezét és gyengéden megszorította az ujjait.

– Megvárunk a templom előtt – mondta szelíden.

Anna lemondóan állt fel a fagyizó teraszáról, elnézte, ahogy a férje és a fia türelmetlenül megkerülték a székeket és az asztalokat, Zsombi hangos nevetéssel futásnak eredt, nyomában Andrással.

Anna lassan sétált utánuk. Nézte, ahogy a fia hátravetett fejjel, teljes erőbedobással szalad, András pedig utána, és ügyelt rá, hogy mindvégig a gyerek mögött maradjon. A téren Zsombi megállt. András elkapta a gyereket és nevetve felemelte. Zsombi örömteli kacagását Anna ekkora távolságból is hallotta.

 

 

 

András

 

András lerakta a kövezett útra Zsombit, aki kipirult arccal fújtatott mellette. A cipőfűzője kioldódott a nagy rohanásban, András csodának tartotta, hogy nem esett hasra benne. Leguggolt, bekötötte az elszabadult cipőfűzőt, a gyerek nagyokat szuszogva engedelmesen tartotta a lábát.

 András felegyenesedett, Anna felé nézett, aki felemelt fejjel, ringó csípővel, ráérősen közeledett feléjük. Szűk, rózsaszín kivágott toppot vett fel, ami kihangsúlyozta kicsi, formás mellét, a nyakába vékony fehér sálat kanyarintott, amit meglebbentett a tavaszi szellő. Harang alakú, hosszú, fehér vászonszoknyáján minden lépésnél sejtelmesen áttetszett karcsú lábának a vonala. Két középkorú férfi utána nézett, amikor elment előttük, András szája megrándult. Anna észre sem vette, amikor utána fordultak, de Andrásnak akkor sem tetszett a dolog. Természetesen büszkeség töltötte el, amikor végignézett csinos feleségén, de megőrjítette a tudat, hogy más férfiak is végigmustrálják az utcán.

Anna odaért eléjük, megborzolta a gyerek kócos fürtjeit.

– Nagyon ügyes vagy, Zsombi! – dicsérte meg gyengéden.

András szerette volna figyelmeztetni Annát, hogy megint túl kihívóan riszálja a fenekét, és meg akarta kérni arra, fogja vissza magát egy kicsit, mert minden férfi, aki mellett elmegy, ott csorgatja a nyálát utána. Mégsem szólt, mert nyilvánvalóan látszott, hogy Anna a legcsekélyebb figyelmet sem fordít idegen férfiakra. Ha viszont András szóvá tenné a dolgot, az asszonynak az tetszene, élvezné a ráirányuló figyelmet és valószínűleg mulatna a féltékenységén. András éppen ezért csak megfogta a felesége kezét.

Zsombi talált egy formás kavicsot a járdán, azt rugdosta lelkesen hazafelé menet. Idősebb házaspár közeledett szembe velük, mosolyogva, kéz a kézben. András elnézte őket és azon gondolkodott, vajon Annával fognak-e ők ketten harminc év múlva ilyen meghitten sétálgatni. A szíve elnehezült a gondolatra.

A piachoz értek, András elkapta Zsombi kezét és automatikusan átmentek a másik oldalra, hogy sétáljanak egyet a Sugó parton. A szokásos útvonal, egyeztetniük sem kellet, némán kanyarodtak mind a hárman arra.

A nap fénye megcsillant a vízen, mintha ezernyi gyémánt szikrázott volna a hullámok alatt. A levegőben éhesen vijjogó sirályok keringtek, a homokos parton kacsák totyogtak. Zsombi szó nélkül lerohant a homokra, András lenézett Anna magas sarkú szandáljára és sejtette, hogy nem fogják követni Zsombit odáig. Fent a kikövezett úton maradtak, onnan figyelték a gyereket, aki kavicsokat hajigált a vízbe.

Anna szembefordult Andrással, felnézett rá és odasimult hozzá. András automatikusan magához ölelte, érezte az asszony édes leheletét az arcán.

 

 

Vasárnap András szülei hívták meg őket családi ebédre. Úgy tervezték, három óra körül hazamennek az ebédről, hogy kicsit legyen idejük magukra is. Anna a 17:40-es busszal készült visszamenni Budapestre, mert a hajnalin kívül nem volt közvetlen vasúti közlekedés Budapest felé.

Ennyire sűrűn nem szokták meghívni őket, és András úgy gondolta, most is csak azért tették, mert őket ugyancsak érdekelte Anna munkája.

Mire megérkeztek, Kitti szintén megjelent az egész családjával.

Zsombi nem mozdult el az anyja mellől, szorongatta a kezét, ha leült, becsusszant az ölébe. András remélte, hogy ha Annát kikísérik a buszhoz délután, Zsombi nem fog kiborulni. Reggel óta rettegett a búcsúzástól és a gyerek reakciójától, egyfolytában azon járt az agya, mivel vigasztalja meg, ha minden kötél elszakad.

– Milyen? – Kitti minden teketória nélkül támadta le Annát.

Az asszony, ölében Zsombival, csendesen válaszolt.

– Jó.

– És? – Kitti nem adta fel olyan könnyedén. – Vannak pasik?

András anyja megfordult a tűzhely előtt, az apja éppen erre a mondatra érkezett ki a belső szobából, hogy üdvözölje őket.

András összehúzott szemmel meredt a nővérére, kapásból leállította volna, de aztán meggondolta magát. Tulajdonképpen ez őt is érdekelte.

Anna megsimogatta Zsombi fejét és felnézett Kittire.

– Természetesen vannak.

– És milyenek?

– Olyanok, mint mindenhol.

András megkönnyebbült erre az érdektelen hangra. Legalább megtudta azt, ami a legjobban érdekelte, Anna továbbra sem figyel vadidegen férfiakra.

András elkapta a testvére pillantását, Kitti az asztal túloldaláról észrevétlenül rákacsintott. Még mindig megvolt a gyerekkori cinkosság közöttük.

Az öreg leült az asztalhoz, szeretettel megpaskolta Anna kézfejét.

Ebéd után, a felnőttek kávéztak, és a lányok kicsalták Zsombit a kertbe Némóval játszani. András anyja, ekkor kérdezte meg halkan.

– Zsombi hogy viseli?

András elkapta Anna pillantását, nem akarta elszomorítani azzal, hogy elmeséli a gyerek sírásait, szorongásait. Sok minden nyilvánvalóvá válhatott Anna számára, láthatta, hogy Zsombi alig akarja otthagyni őt.

– Ügyesen – felelte András halkan.

– Otthagytad a magánóráidat, Andris? – érdeklődött Kitti.

– Miért hagytam volna ott?

– Mert egy gyerekhez idő kell, nagyokos – felelte a nővére kioktatóan. – Elmenni érte az oviba, vigyázni rá, meg ilyenek, vagy magaddal cipeled a suliba?

Anna szólt közbe csendesen.

– Anyu és Kata segít megoldani ezt a problémát.

Kitti elgondolkodva hümmögött, Feri szólalt meg az asztal túlvégéről, miután belekortyolt a sörébe.

– Milyen Kata?

Anna felnézett Andrásra, de ő nem válaszolt. Még csak az hiányozna. Szerette volna, ha Anna se mondja ki, de a felesége megszólalt.

– A barátnőm, Huber Kata. Az Erste bankban dolgozik, ha ez így mond valamit.

András a kávéskanalával játszadozott, hallotta, ahogy megreccsen egy szék, a rövidke csend nehezen telepedett rá a lelkére.

Kitti szólalt meg.

– Ja, tudom.

András felnézett, és összeakadt a pillantásuk. Szerette volna megrázni a fejét, hogy a nővére most hagyja abba, mielőtt kínos lesz ez az egész mindenkinek. De erre az anyja szólalt meg az asztal túlsó feléről.

– Arról a kis tornászlányról van szó, akivel egy osztályba jártál a középiskolában, Andris? Megyei bajnok volt – magyarázta Annának lelkesen, hogy személyesen ismer valakit, aki ilyen híres lett.

Anna az asztalterítőt simogatta maga előtt.

– Sosem mesélte, hogy megyei bajnok tornász volt.

Kitti hátradőlt a széken, Andrásra villantotta a szemét.

– És mi mindent nem mesélt még – jegyezte meg csendesen, András úgy érezte, mindenki meghallotta a konyhában.

– Pedig az volt – lelkendezett az anyja, figyelmen kívül hagyta Kitti beszólását, talán meg sem hallotta.

András szerette volna berekeszteni ezt a beszélgetést. Ránézett az apjára, aki némán ült a székében, a hátát lazán a támlának támasztotta, az asztalon járatta az ujjait, tompa dobolással. András szerette volna, ha felpillant.

Ám az öreg nem nézett senkire.

Feri az asztalra csapta a sörösüvegét.

– Neki volt az a csúnya válása, nem? – Előrehajolt, szemében felcsillant a pletykára éhes kíváncsiság.

András anyja felsóhajtott.

– Szegény kislány, jól megjárta azzal a semmirekellővel.

– Egyébként lehet tudni, ki a gyerekének az apja? – érdeklődött Feri, megsimogatta szőke szakállát.

Anna egyenesen a sógora szürke szemébe nézett.

– A volt férje.

– Az a gazember – sóhajtozott András anyja együttérzően.

– Azt hittem, azért tűnt el a fickó, mert köze nincs a gyerekhez – mondta Feri kitartóan.

Anna kirúgta maga alól a széket, végigkaristolta a sötétbarna padlólapot, András látta, hogy az apja arca megrándul. Minden egyes követ ő tett le a konyhában, András gyerekkorában éppen elégszer hallotta, ha véletlenül vadabbul állt fel az asztaltól, vagy sáros cipővel végigcaplatott rajta. Anna két kézzel az asztalra támaszkodott, kipirult arccal nézett végig a társaságon.

– Azért tűnt el, mert egy bunkó, aki nem tudta elviselni, hogy az a gyerek az övé, csak azért zúdított ennyi szart Kata nyakába, hogy ne kelljen gyerektartást fizetnie. Ami azt illeti, azóta sem fizet. Megspórolhatta volna Katának a fájdalmakat – tört ki Annából az indulat és tüntetően kiment a konyhából. András látta már így kikelni magából, amikor valaki Katára próbált megjegyzéseket tenni, igazi harcos amazonként állt ki a barátnője jóhíre mellett.

András elkapta Kitti pillantását. A nővére felhúzta a szemöldökét.

– Minden nap találkoztok?

– Heti háromszor. Mert?

Kitti megvonta a vállát.

– Nem felejtettem el, hogy végig hajtottál rá a gimiben. Ne tagadd!

Feri nagyokat horkantva felröhögött az asztal végénél. András anyja érdeklődve nézett rájuk.

– Igazán? Ezt nem tudtam.

Kitti az anyjára pillantott.

– Mert nem kötötte az anyukája orrára.

Az apjuk is megszólalt végre, meglepetten nézett Andrásra.

– Én sem tudtam.

– Azt hittem, sosem adod fel – vallotta be Kitti az öccsére szegezett tekintettel. – Mikor is ábrándultál ki Katából? Amikor férjhez ment? Vagy előbb?

András megrázta a fejét.

– Befejezhetnénk a témát? Régi ügy. Nincs semmi jelentősége.

Kitti harsányan felnevetett. András felállt az asztaltól, futólag az apjára nézett, mielőtt végleg otthagyta volna őket a konyhában. Végig érezte a hátában az öreg pillantását, amíg be nem csukta maga mögött az ajtót.