6. rész

 

 

 

 

Összetört életek

6.rész

 

Anna

 

Zene szólt halkan, kitartóan, Anna akármennyire küzdött ellene, befurakodott álmai ködös fátyolába. Nehezen nyitotta ki a szemét, álmosan a telefonja után matatott az éjjeliszekrényen, de mire elkapta, a dallam elhalt.

Tegnap délután a férje állította be neki az ébresztőt egész hétre, Anna nem értett hozzá, otthon mindig András keltette reggelenként.

Anna a hátára gördült, a plafont bámulta, hiányoztak a megszokott reggeli neszek, a kávé illata, a férje tompán átszűrődő hangja a kisszobából, ahogy próbálja felrázni Zsombit.

Az idegen helyen Anna nehezen aludt el, forgolódott, többször felriadt, Andrást kereste maga mellett a széles ágyon, hogy odabújjon hozzá, évek óta nem aludt egyedül.

A szobája ablakán nem volt redőny, úgy, mint otthon. A sötétítőfüggönyön keresztül beszűrődött a hajnali világosság, tompán elértek hozzá az utcai neszek, az autók hangja. A lépcsőházban nyikordult egy ajtórács, ami aztán visszhangot vetve csapódott a folyosón.

Detti fél nyolckor csöngetett, addigra Anna menetkészen állt. Izgatottan rohant ki az utcára, cipője sarka hangosan kopogott a kövezeten, a szoknyája meglibbent a térde körül.

Detti erőteljes kézmozdulatokkal mutatott a metrólejárat felé, és lerohant a lépcsőn, Anna kábán követte. Pesten járt egyetemre, akkor az életéhez tartozott a reggeli rohanás, viszont az utóbbi években elszokott ettől, fél kilencre vitte Zsombit az óvodába, addigra lecsendesedett a forgalom odahaza.

A délelőttje sűrűre sikeredett. A reggel meetinggel kezdődött, ahol a főnök bemutatta, Anna szorgalmasan jegyzetelt, ismerkedett, megpróbálta megjegyezni mindenkinek a nevét. Az új kollégái segítőkészek voltak vele, kapott egy asztalt az ötszemélyes iroda egyik sarkában, ahova alig ért el a természetes fény, azonban Anna nem foglalkozott ezzel az aprósággal. Detti nem hagyta magára, időről-időre megjelent az asztala mellett.

– Minden rendben? – kérdezte ilyenkor barátságosan, majd továbbment. Anna nem tudta, hogy főnöki utasításra foglalkozott vele ilyen elszántan, vagy csak a természetéből adódóan, mindenesetre jólesett a gondoskodás, mert így nem érezte magát annyira elveszettnek.

Ebédidőben Detti újra megjelent és kirángatta Annát az íróasztala mögül.

– Odaát szoktam ebédelni – léptek ki a forgalmas utcára, ahol sokszínű embertömeg hömpölygött, Anna megtorpant a kapuban, ami önmagától becsukódott mögötte. Detti megragadta a karját. – Gyere!

Az úttest szélén a lámpa zöldre váltott, a lány odaszaladt, hogy elérje, Anna elszántan követte.

A vendéglő előtt a járdán asztalok sorakoztak, és az áprilisi napsütésnek köszönhetően a teraszon minden helyet elfoglaltak már. Anna nem bánta, nem vágyott a kipufogógázoktól terhes levegőn ebédelni.

Odabent az étteremben a barna szín uralkodott. A falakat egészen világosbarnára festették, az asztalokon csokoládébarna terítők, a felszolgálók középbarna aljban, fehér ingben futkostak kezükön tömött tálcákkal. Detti egy fal melletti asztalhoz vezette, Anna leült és érdeklődve nézte a pincérek forgolódását. Két nő és két férfi, ahogy Anna meg tudta ítélni, fiatalok, talán egyik sem töltötte be a harmincat. Mosolyogtak, keringtek az asztalok között egy Anna számára teljesen értelmetlen koreográfia szerint, egyetlen egyszer sem keresztezték egymás útját.

– Jó a menü és megfizethető. A kiszolgálás pedig nagyon pazar, majd meglátod, csak mindig ülj a fal mellé.

Anna nem értette, Detti miért érzi ezt olyan fontosnak.

Az asztaluk mellett megjelent az egyik fiatalember karján átvetett barna vászonkendővel, kezében tollal és felíró tömbbel. A fejét teljesen leborotválta, talán azért, hogy mindenki láthassa a koponyája bal oldalára tetovált zöld színű sárkányt a vörös lángnyelvekkel. Állát rövidre nyírt szőkésvörös szakáll keretezte.

– Szép jó napot a hölgyeknek. A csodálatos Detti és gyönyörű barátnője. – Rájuk villantotta kisfiús mosolyát. Anna megdöbbent a fiatalember hihetetlenül sötétkék szemétől.

Detti gondolkodás nélkül bemutatta őket egymásnak. A férfi biccentett és felvette a rendelésüket, Annának nem kerülte el a figyelmét, hogy amikor Balázs elment az asztaluktól, Detti végig követte a tekintetével.

– Már ezért érdemes bejönni ide, nézd meg, micsoda feneke van, imádom nézni, ahogy jár – sóhajtotta elragadtatottan.

Anna a férfi után nézett, bár ha Detti nem mondja, akkor eszébe sem jut ilyesmi, ritkán nézett meg férfiakat, mióta Andrással együtt voltak. Miért tette volna? A házassága után mindegyik pasi tiltott gyümölcsnek számított, és Anna nem akarta látni, hogy lehetett volna más, izgalmasabb férfi az életében, akár több is, ha nem szól közbe Zsombi. Ha nem házasodnak össze Andrással, akkor ő még talán a mai napig az igazit keresi, a szőke herceget azon a bizonyos fehér lovon.

Balázs megállt az egyik mellettük álló asztal előtt, a hátsózsebéből elővette a széles pénztárcát és mielőtt kinyitotta volna visszanézett rájuk. Anna elpirult, és elkapta róla a tekintetét. Detti felnevetett.

– Csak nem zavarba jöttél?

Anna lesütötte a szemét.

– Idenézett – suttogta és a szalvétáját gyűrögette, borzasztó kínosnak érezte.

– Nyugi, nem fogja leharapni a fejedet.

Amikor Balázs visszatért, és eléjük tette a levest, Anna még akkor is meredten bámult a tányérjára. A levesestál tompán koppant az abroszon.

– Hozhatok másvalamit a hölgyeknek?

– Köszönjük, semmit. – Detti hangjában mosoly bujkált.

Anna elővette a táskájából a telefonját, a terítőre tette és csak akkor nézett fel újra, amikor a pincér otthagyta őket.

– Meg kell írnom Andrásnak, hogy minden rendben.

 

 

 

András

 

András befejezte az óráit az iskolában, szórakozottan ránézett a telefonjára, örömmel látta, hogy Anna rövid kis üzenetet írt neki, végén csókot küldő mosolyfejjel. András bepötyögött egy gyors választ, hogy minden oké, nem akarta az asszonyt felzaklatni az itthoni dolgokkal.

Miután beült a kocsijába, hátradőlt az ülésen és becsukta a szemét. Fáradtan kelt reggel, tompán fájt a feje egész nap. Két tablettát is benyelt a délelőtt folyamán, de igazán nem segített rajta.

Tegnap este a fürdőkádban tengeralattjárósat játszott a gyerekkel, hogy rávegye a hajmosásra, jókat nevettek, szétfröcskölték a fürdőhabot a kövön. Ágyba tette a kisfiút és elmesélte a könyvben található leghosszabb esti mesét.

Később fáradtan bámulta a tévé képernyőjét, abban a hitben, hogy Zsombi édesen alszik a szobájában. Elszenderedhetett, mert arra riadt fel, hogy kinyílik a szoba ajtaja és a gyerek hangosan zokog. A kisfiú bemászott mellé az ágyba, odabújt hozzá, nedves arcát a mellkasába fúrta, összekente a könnyeivel és a taknyos orrával. András az éjjeliszekrény fiókjából elővett egy zsebkendőt, megtörölte a gyerek orrát, átölelte, magához szorította, addig simogatta a hátát, duruzsolt a fülébe, amíg el nem aludt.

Zsombit reggel nem sokáig kellett ébreszteni, azonnal kipattant a szeme, kiugrott az ágyból, kiszaladt a konyhába, és lebiggyesztett szájjal körbenézett.

– Nincs itt.

András leguggolt hozzá.

– Négyet alszol és újra itt lesz.

– Akkor te viszel oviba? – kíváncsiskodott. András bólintott, a szekrényből elővette a müzlis tálat meg a gabonapelyhet és odatette a gyerek elé a terítőre. Kivette a tejesdobozt a hűtőből. A kisfiú marokra fogta a kanalat és elvigyorodott. – A négy az nem olyan sok, ugye?

Megcsúsztak az idővel, András nem készült fel arra, hogy a gyerekkel sokkal körülményesebb eljutni bárhová is. Az óvoda folyosóján elővette a zsebéből a telefonját, megnézte mennyi az idő.

– Igyekezz! – szólt rá Zsombira.

A kisfiú a fogasra tette a kabátját, lerúgta a cipőjét és miközben húzta a mamuszát aggódva felpillantott.

– De ugye nem fogsz itt hagyni?

– Ma és holnap Erzsi mama jön érted, utána meg Kata. Este találkozunk – hajolt le a gyerekhez és megpuszilta.

Zsombi a nyakába kapaszkodott.

– Biztos értem jössz? – Görcsösen szorította, egész testében remegett.

András megölelte.

– Biztos.

– Megígéred, apu?

András alig tudta lefejteni Zsombi szorító karját a nyakáról, belenézett a gyerek szemébe.

– Megígérem.