14. rész

 

 

 

Összetört életek

14. rész

 

Anna

Vasárnap koradélután üzenetet kapott Balázstól, aki megkérdezte, mikor érkezik, mert kimegy elé a Népligetbe kocsival. Anna sebtében elolvasta, de nem válaszolt rá.

A legújabb Disney-mesét nézték a számítógépen, a fejét András mellkasára fektette, összefonódott ujjaik a férfi hasán pihentek. Zsombi félig lelógva, az anyján feküdt és nagyokat szuszogott, ahogy a mesét bámulta megbűvölten.

Anna akkor sem válaszolt Balázsnak, amikor felszállt a buszra. A hétvégén rájött, butaság volt az a péntek éjszaka, nyilvánvalóan András hiányát akarta valamiképpen ellensúlyozni. Hétfőn mindenképpen tisztáznia kell Balázzsal a dolgokat, tudatosítania kell benne, hogy nagyon helytelen dolgot műveltek.

Balázs óránként küldte forró üzeneteit, majd végül értetlenkedő sorait. Anna meredten nézte a telefon kijelzőjét, nem egy üzenetben akarta leírni az érzéseit, és a kérését, hogy Balázs legyen szíves, keressen magához illő, független lányt. Tudta, valahol tisztességtelen, hogy nem válaszol, ezért röviden és visszafogottan annyit írt, hogy majd hétfőn beszélnek. A telefon pittyegett, de Anna nem nézte meg.

Hétfőn ebédidőben az asztala mellett üldögélt, jó étvágyat kívánt a kollégáinak, amikor azok csapatostól kivonultak az irodából, és miután egyedül maradt, a monitorra függesztett szemmel bámult bele a semmibe.

– Éhségsztrájkolsz? – hallotta Zoltán vidám hangját az asztala mellett.

Anna felpillantott rá és komoran válaszolt.

– Nem.

– Fogyókúra? – Anna némán vállat vont. – Ismerek egy jó kis salátabárt – folytatta Zoltán lelkesen. – Fölösleges éheztetned magad. Amúgy sincs szükséged ilyen hülyeségre!

– Nem érek rá ebédelni, sok a munka.

A férfi egy kicsit elfordította a képernyőt, hogy rálásson, a tavaszi tájképen átcsobogó erdei patakra siklott a tekintete.

– Ja, látom, teljesen el vagy havazva.

– Egyszerűen nincs kedvem kimenni. Az utcára sem.

– Depresszió?

– Csak. Nincs.

– Márpedig muszáj jönnöd, mert meghívlak egy sajtos-sonkás pizzára, ami múltkor annyira ízlett neked.

Anna lebiggyesztette a száját és elbillentett fejjel nézett fel Zoltánra.

– Annyira azért nem ízlett.

A férfi játékosan meglökte Anna vállát.

– Tudom. Na, gyere! Közben meg elmondhatnád, mi a baj.

Anna felállt, csendesen hátracsúsztatta a székét a szőnyegen. Kint a kora nyári napfény a szemébe világított, hunyorgott, annyira vakította az iroda jótékony félhomálya után. Félig elfordította a fejét, az étterem irányába nézett, ahol Balázs fenntartotta az asztalát és már biztosan várta. Anna előreszegezett fejjel sétált Zoltán mellett, aki laza, halásznadrágos öltözetében, zsebre dugott kézzel trappolt végig a járdán és kerülgette az embereket.

A férfi hosszan ránézett, közben megemelgette a szemöldökét.

– No, mi a baj?

Annak ellenére, hogy Anna teljesen lehangoltnak érezte magát, el kellett mosolyodnia erre.

– Férjnél vagyok – suttogta, amekkora zaj volt az utcán, nem hitte, hogy Zoltán megértette a szavait.

A férfi kérdőn nézett rá.

– Nem akarok tőled semmit – emelte fel a két kezét. – Esküszöm. Csak meghívtalak egy pizzára, hátha tudok segíteni.

Anna őszintén elmosolyodott.

– A kérdésedre válaszoltam.

– Mármint arra, hogy mi a baj? És erre te azt válaszoltad, hogy férjnél vagy? – értetlenkedett Zoli, és kikerült egy iskolás csoportot.

Anna gyorsabb tempóra kapcsolt, hogy utolérje.

– Többé-kevésbé ez a legnagyobb baj.

– Nem vagytok jól otthon?

– De. András igazán… – Elakadt. – Nos, igazán rendes, meg minden.

– Akkor végképp nem értem, mi a gond.

– Jól megvagyunk, de már nincs az a szikra, nem érzem azt a bizsergést, mint régen. Hiányzik valami a kapcsolatunkból.

Zoli megállt a pizzéria előtt.

– A szerelem elmúlik, Anna! Ne mondd, hogy ezt te nem tudtad.

– Azt hittem, ez velem és Andrással nem történik meg.

A hangja elfulladt. Nem hiányzott neki az a régi tűz, a mindent elsöprő remegés, amíg meg nem ismerte Balázst. A hétvégén bármennyire békésen elvoltak Andrással, szomorúsággal töltötte el, hogy a férje mellett soha többé nem fogja érezni azt, amit Balázs mellett. Mégis, ebben a két napig tartó meghittségben jött rá, hogy ostobaság belehabarodni egy idegen férfibe, tönkretenni mindazt, ami Andrással közöttük kialakult az évek során.

Zoltán elmosolyodott.

– Két ember között működhet egy kapcsolat bizsergés nélkül is.

– Tapasztalatból mondod?

– Tizenkét éve élek tartós kapcsolatban, minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy a világ egyik legbonyolultabb nőjével. Valahogy mégis működik a dolog közöttünk. Emellett két, meglehetősen hisztis kislány édesapjaként, bizton állítom, néha nekem is tele van a hócipőm az egésszel. Megértelek. De ezek mind apróságok, ahhoz képest, hogy mennyi pluszt adnak nekem minden nap.

Ezzel otthagyta Annát és belépett az ajtón.

 

 

Anna szerette volna kivonni magát a munkatársakkal eltöltendő kávézós délután alól, de attól félt, minden indok túl átlátszó lenne. Ugyan hová siethetett volna annyira, hogy ne tudjon egy órát rászánni a kedvenc munkatársaira?

Kelletlenül sétált át a zebrán Detti mellett, és amikor beléptek az étterembe, igyekezett a legkisebbre húzni magát, hogy Balázs ne vegye észre. Nem mert a bárpult felé nézni.

A barátnője csendesen megszólalt mellette.

– Mi a fene?

 Anna nem értette mi az, amin a lány fennakadt, mert nem mert felnézni. A tekintetét a tisztára suvickolt barna balerinacipőjére szegezte. Egy vékony karcolás kötötte le a figyelmét, amíg leült a szokott helyére, az ablakkal szembe, és kinézett az utcára.

A pincérlány udvarias mosollyal az arcán felvette a rendelést. Detti a szoknyáját igazította, miközben állandóan a bárpult felé figyelt.

– Balázs merre van? – kíváncsiskodott.

Anna értetlenül kapta fel a fejét, végre elnézett az étterem másik végébe. A pult mögött az a nyurga fiatal fiú állt, aki múlt héten Balázs helyett dolgozott, azon a napon, amikor a várba mentek sétálni délután.

– Balázs hazament – válaszolta a felszolgálólány könnyedén.

– Hogyhogy?

– Bocsánat, nem adhatok ki információkat a munkatársam magánéletéről – felelte a lány visszafogottan, mintha legalábbis valami államtitokról lenne szó. Az asztalnál többen nevettek a válaszon. A pincérlány összeszorította a száját, és felemelt fejjel távozott.

 Detti fintorogva odahajolt Anna füléhez.

– Olyan nehezére esett volna azt mondani, hogy lejárt a munkaideje? Na, bumm! Nem hangzott volna ilyen izgalmasan, de attól még ez a helyzet.

– Gondolod? – Anna félt, hogy Balázs valami butaságot csinál, csupán azért, mert ő nem írt vissza, nem reagált az utolsó üzenetére. Sőt, ma ebédelni sem jött át, úgy, mint máskor.

A barátnője hátradőlt a széken.

– Talán elege van ebből a mi munka utáni kávézgatásainkból. – Nemtörődöm nyegleséggel vállat vont. – Ki tudja?

Annának összpontosítania kellett arra, hogy odafigyeljen a kollégái beszélgetésére, de folyamatosan Balázsnál időztek a gondolatai. Vajon merre jár? Mit csinál? Itt kellene lennie és a pult mögül figyelnie a délutáni traccspartit, pontosan ugyanúgy, mint eddig bármikor. Anna azt sem vette észre, hogy letette elé a pincérlány a habos kávéját. Amikor felfedezte az asztalon, addigra a tejszínhab összeesett a tetején és teljesen kihűlt, élvezhetetlenné vált. Egy korty után félretolta. Nem tudott odafigyelni a beszélgetésre, révetegen bámult kifelé az ablakon, alig várta, hogy vége legyen ennek az egész vidámkodásnak. Egyáltalán nem érezte, hogy éppen most hangulata lenne hozzá.

Amikor az egyik munkatársa felajánlotta, hogy hazaviszi, mert úgyis arra van dolga, Anna automatikusan rábólintott.

Otthon becsapta maga mögött az ajtót, a konyhapultra dobta a táskáját és kikotorta az aljából a telefonját. Reszkető kézzel nézte meg Balázs tegnap esti legutolsó üzenetét, amire akkor nem fordított figyelmet.

„Anna! Ne haragudj rám! Egy barom vagyok!”

Tágra nyílt szemmel olvasta el háromszor egymás után, egyetlen szavát sem értette. Haragudni? Hogyan tudna ő Balázsra haragudni? Hiszen annyira hiányzott a puszta jelenléte is. A szemébe martak a könnyek, a tekintete elhomályosult. Nagyon bánta, hogy tegnap este nem nézte meg azt az üzenetet, mindenképpen reagálnia kellett volna rá, megnyugtatni Balázst. Milyen önző módon viselkedett, azzal, hogy ma az ebédről is lemondott, ezzel bizonyosan megerősíthette Balázsban azt a gondolatot, hogy haragszik rá. Pislogott, egy könnycsepp szabadult el a szempillái alól, lefutott az arcán, sebtében letörölte a kézfejével.

A legrosszabb gondolatok fordultak meg a fejében. Minél hamarabb látnia kell Balázst, a saját szemével akart meggyőződni arról, hogy a férfi jól van, nem csinált semmi őrültséget magával.

Villámsebesen bepötyögte az érintőképernyőn a válaszát.

„Itthon vagyok. Várlak.”

Annyi mindenről kell beszélniük.

Balázs elolvasta az üzenetét, mégsem válaszolt. Anna türelmetlenül toporgott a konyhában és megbűvölten meredt a telefon kijelzőjére, szíve összeszorult, a gyomra görcsbe rándult, a lába elgyengült, leereszkedett az egyik konyhaszékre és idegesen forgatta a kezében a telefonját. Minden percben megnézte. Válasz nem érkezett.

– Édes Istenem! – Tenyerével végigsimított az arcán, keze lesiklott a nyakán és a mellkasán pihent meg. Felpattant a székről, bement a szobába és bekapcsolta a tévét, hátha talál egy olyan műsort, ami kis időre elvonja a figyelmét Balázsról. Érdeklődés nélkül lavírozott végig az ötvenhárom csatornán felfelé váltogatva az állomásokat, majd sorban lefelé. Aztán megint ugyanúgy.

Nem számolta, hányszor kapcsolta végig a tévécsatornákat, amikor megszólalt a kapucsengő. Felriadt, kiejtette a kezéből a távirányítót és kiszaladt az ajtóhoz.

– Ki az? – szólt a kaputelefonba.

– Balázs – jött a rövid válasz.

Anna szíve hevesen dobogott, amikor meghallotta az ismerős hangot. Megnyomta a gombot, ami jelezte, hogy sikerült kinyitnia a nagykaput. Kitárta az ajtót és ott várta, míg Balázs beljebb jön.

A férfi sötét farmernadrágban és egy fekete, ujjatlan pólóban érkezett, ami kihangsúlyozta izmos felsőtestét, széles mellkasát, lapos hasát. Egy hatalmas vörös rózsacsokrot hozott, könnyedén odanyújtotta Annának.

– Ne haragudj! – kérte csendesen.

Anna szeme elkerekedett. Elvette a csokrot, azonnal beborította az édeskés rózsaillat.

Magukra csukta az ajtót, levett egy öblös bögrét a szekrényből, csapvizet engedett bele, letette az asztalra és beleállította a csokrot, ami felborult volna, ha nem támasztja neki a falnak. Felnézett Balázsra.

A férfi bűntudatos arccal dőlt a konyhapultnak.

– Beismerem, hiba volt az a szombat reggeli üzenet. –  Anna nem értette, miről beszél. Balázs vett egy mély lélegzetet és minden átmenet nélkül hadarni kezdett. – Amikor szombat reggel nem írtál vissza, azonnal tudtam, hogy nem kellett volna. Annyira sajnálom! Tudnom kellett volna, hogy nem díjazod az ilyesmit. Ne haragudj! Tényleg. Egy tahó állat vagyok.

Anna a férfi kipirult arcát nézte, közben eszébe jutott a szombat hajnali üzenet, amit a buszon kapott Balázstól, és amire nem tudta, mit kell válaszolni, mert annyira túlfűtötten érzéki tartalmú volt az egész. Sosem kapott és sosem írt ehhez hasonló üzeneteket. Talán ezért jött annyira zavarba tőle akkor, és azért lehet az, hogy szombat délutánra elfelejtette az egészet. Elpirult. Voltaképpen András felejttette el vele a megérkezése utáni délelőttön.

Anna puhán odalépett Balázs elé és megérintette a karját.

– Nem rád haragudtam.

A férfi felvonta a szemöldökét, mozdulatlanul állt a konyhapultnak támaszkodva.

– Nem válaszoltál. Tegnap is alig. Biztos történt valami, amivel megbántottalak. – Anna megrázta a fejét. Balázs nem adta fel. – Hidd el, akaratomon kívül történt.

Anna gyengéden megsimogatta Balázs karját, érezte az izmokat, a bőre melegét az ujjai alatt.

– Ma nem dolgoztál?

– Nem tudtam odafigyelni. Te sem jöttél. Elbasztam egy csomó rendelést. A pénzről ne is beszéljünk. – Megköszörülte a torkát. – Fél kettőkor leléptetett a főnök.

Anna a férfi mellkasára fektette a tenyerét.

– Sajnálom, hogy miattam bajba kerültél.

– Ez az egész a saját hülyeségem, nem miattad történt, és egyáltalán nem kerültem bajba. Egyszerűen hazaküldtek, mert nem voltam formában és ezzel rontottam az üzletet. Ne okold magad!

– És ha elbocsájtanak?

– Ezért nem fognak kirúgni – nyugtatta meg.

Balázs a karjába zárta, lágyan suttogott a fülébe, hogy megvigasztalja. Anna odabújt a férfihoz, becsukta a szemét, hagyta, hogy elárasszák az érzések. Amikor élesen felcsörrent a telefonja, összerándult. Kibontakozott a férfi öleléséből, az asztalon fekvő készülék kijelzőjére nézett, és azonnal felvette.

– Szia, Zsombi! – szólt bele lágy hangon. Intett Balázsnak, hogy üljön le az egyik konyhaszékre, majd a füléhez tartott telefonnal bevonult a szobába.