2. rész

 

 

Összetört életek

2. rész

 

András

 

Alig csukta be maga mögött az ajtót, Zsombi fergeteges lendülettel ugrott a nyakába.

– Emelj az égig! – kérte a kisfiú, karjával a feje felett kalimpált, hogy az ujjaival elérje a mennyezetet.

András felkapta, Zsombi vidám kacagással tapogatta meg a plafont.

– Ne bohóckodjatok! – hallatszott Anna hangja a konyhából.

András letette a gyereket a szőnyegre, a fogasra akasztotta a bőrdzsekijét, lerúgta a cipőjét, és beljebbment. Az egész lakás a felesége kifogástalan ízlését tükrözte, az asszony választotta ki a színeket a falakra, a bútorokat a szobákba, a függönyöket az ablakokra, így az otthonukban minden a legtökéletesebb harmóniát sugározta. Jól esett hazatérni.

A konyhában az edények tiszta hegyként magasodtak a mosogató csepegtetőjében.

Anna a tűzhelyet sikálta, nem nézett fel rá. Haját feltűzte, néhány kósza tincs a nyakába kunkorodott, gömbölyű fenekén megfeszült a farmernadrág, minden mozdulatra lágyan ringott a csípője. András ritkán látta a feleségét nadrágban és ez most elsöprő erővel hatott az érzékeire.

– Befejezed? – Hosszan legeltette a szemét az elé táruló izgató látványon. – Vacsorázhatnánk, éhen halok.

Anna abbahagyta a tűzhely sikálását és odalépett elé, András lehajolt, hogy megcsókolja a száját.

Zsombi becsusszant mellettük a szűk kis helyiségbe, csikorogva kihúzta a székét az asztal alól.

– Én is.

András összeborzolta a kisfiú kócos világos fürtjeit.

– Kézmosás!

– Mostam kezet, amikor hazaértem – jelentette ki Zsombi komoly képpel.

András erőteljes mozdulattal lendített egyet a gyereken, ezzel kényszerítve, hogy felálljon a székéből.

– Az előbb fogdostad össze a plafont. Indulás!

A kisfiú morgolódott, de elindult.

– Nóra néni azt mondta, ha nem mosunk kezet, akkor pacik kerülnek a szánkba. Szerinted is, apa?

András követte a gyereket a fürdőszobába.

– Nem pacik, Zsombi – javította ki türelmesen.

A kisfiú felnézett rá.

– Akkor mik?

– Bacik.

– Bacik? Mik azok a bacik, apa?

– Kis élősködők, amik betegséget okoznak. Ezért fontos, hogy evés előtt megmosd a kezedet.

Vacsora közben Zsombi uralta a beszélgetést. A kisfiú részletesen elmesélte óvodai élményeit, mindenről kikérte András véleményét, és komoly tekintettel bólogatott, miközben hallgatta a választ.

Anna letépte a kis pohár natúr joghurtjának a tetejét, és ráérősen kanalazta, szokatlanul csendesen ült az asztal mellett. Andrást idegesítette a szótlansága, úgy gondolta, talán a reggeli összezördülés miatt lehet az asszony még mindig szomorú.

– Minden rendben, Picim?

Anna felpillantott.

– Hm? – Bekapott egy kiskanálnyi joghurtot. – Igen, minden rendben.

– Találkoztam anyával – folytatta András. – Meghívott minket vasárnap ebédre.

A felesége gondolkodás nélkül elfogadta a programot, András sejtette, csak azért egyezett bele kapásból, mert utál főzni.

– Édesapád hogy van? – Anna letette a kanalát.

András apja két hónapja szívműtéten esett át.

– Anya szerint nem bír a vérével. Kicsit vissza kellett vennie a tempóból, elég nehezen viseli.

Az asszony biztatóan rámosolygott.

– Hidd el, rendbe jön!

Zsombi csörömpölve tolta odébb a tálkáját.

– Nem kérek többet! – Lecsusszant a székről. – Mehetünk fürödni – nézett felhúzott szemöldökkel az apjára.

Mire Zsombi elaludt – Andrásnak két hosszú meséjébe került –, addigra Anna végzett a fürdőszobában. Pizsamában, hason fekve nyúlt el a franciaágyon, a paplan tetején, kezében távirányítóval, unottan kapcsolgatta a tévét. Amikor András belépett, az asszony teljesen levette a hangerőt, majd felült az ágyon, lábát maga alá húzta. Feltűzött hajjal, smink nélkül sokkal fiatalabbnak látszott a koránál.

András letelepedett az ágyra, odahajolt Anna nyakához, belélegezte a bőréből áradó édeskés illatot. A felesége eltolta magától.

– Meg kell beszélnünk…

András felmordult, egészen mást képzelt el ma estére, mikor meglátta Annát abban az izgató farmernadrágban.

– Ne most, Picim – kérte, és az asszonynak feszült. Lenyomta a takaróra, térdével a puha combok közé nyomult, játékosan beleharapott Anna alsó ajkába, tenyere a vékony anyagon át végigjárta a jól ismert dombokat-völgyeket. Anna torkából mély, dorombolásszerű sóhaj tört fel. András a megszokás mozdulataival simogatta le az asszonyról a pizsamáját, ujjaival elidőzött bőrének bársonyán. Évek óta ugyanaz az érintés, ugyanaz a csók, mégsem bánta, számára az otthont jelentette. Ismerte felesége testének minden egyes porcikáját, minden hajlatát és ívét, egy aprócska anyajegyet formás, tenyérbe illő melle alatt és egy másikat, bársonyos combja rejtekében. Egybeforrt testük reszketve hullámzott egymás felett, lélegzetük összemosódott, bőrük nyirkosan tapadt egymáshoz.

András átölelte Annát, magukra húzta a paplant és lenézett a feleségére, szerette azt a jóllakott macska kifejezést az arcán. Az asszony haja beborította a mellkasát, karcsú lába az övé köré fonódott, kerek melle az oldalának préselődött.

A tévé képernyője tompa fénnyel világított, hang nélkül peregtek a képek.

– András, valami fontosat akarok elmondani.

András megsimogatta az asszony hullámos haját.

– Hm? – Lecsukódtak a pillái, nehezére esett koncentrálni. A keze lesiklott a nő hátán.

– Felvettek ahhoz a pesti céghez.

András erre kinyitotta a szemét.

– Az jó! – felelte minden lelkesedés nélkül. – Sikerélményt akartál. Megmondtad nekik, hogy mégsem tudod elvállalni a munkát?

– Elfogadtam az állást.

A férfi azonnal elfelejtette, mennyire álmos, felült az ágyban. Sosem beszéltek arról, mi történik, ha sikerül az állásinterjú. András végig úgy gondolta, Annának nem sok esélye van elnyerni a megpályázott állást egy négy éves gyerek anyjaként kétszáz kilométer távolságról. Valamiféle hóbortnak gondolta ezt a pályázgatást Anna részéről és nem vette igazán komolyan.

– Mit csináltál? – dühöngött.

Anna kitartóan nézett vissza rá, a hangja azonban bátortalanul csengett, amikor megszólalt.

– Biztattál, hogy próbáljam meg.

András felfortyant.

– Mi mást tehettem volna? Évek óta nem lelkesedtél ennyire semmiért. Jólesett, hogy újra olyan boldognak láthattalak, mint régen. De azt álmomban sem gondoltam… – Egy pillanatra megakadt, mert rájött, hogy nem mondhatja ki azt, hogy azt hitte, Annának esélye sincs. Másképpen kellett befejezni a mondatot. – Azt álmomban sem gondoltam, ha téged választanak, akkor te elfogadod az ajánlatot!

Anna lehajtotta a fejét.

– De hát felvennének. Mi mást csinálhatnék? – Remegett a hangja. – Álmaim lehetősége, András! Erre vágytam.

– Vissza kellett volna utasítanod!

– Miért utasítottam volna vissza? – Anna tekintete szikrákat hányt, ahogy visszanézett rá. – Mondj egyetlen okot, miért?

– Mondjuk Zsombi miatt – felelte rekedten. – Miattam, a családod miatt! Az életünk miatt.

Anna szája széle megrándult.

– Megint én legyek az, aki beáldozza magát a család szentségéért? Az életünkért? Milyen életünkért?

András lemondóan körbemutatott a szobában.

– Ezért. Semmit nem jelent neked?

– Ez a te életed! – vágta a fejéhez az asszony. – Hol vannak az én álmaim? – Anna szeme csillogott a könnyektől. – Mondd, hol vannak?

András gyomra összerándult.

– Nem hittem, hogy ennyire kell neked ez az állás! Sosem mondtad.

– Vagy csak nem akartad meghallani! Nem illett bele az elképzelt kis életedbe, inkább meg sem hallgattál!

András nekidőlt az ágy párnázott támlájának.

– Mi lesz velünk, Anna? – Az asszony arcába nézett. – Mi lesz Zsombival? – Anna lebiggyesztette az alsó ajkát, a tekintete elkalandozott. – Csak van valami terved a jövőre nézve, ha már az ország másik végébe készülsz!

András összepréselt szájjal figyelte, a feleségét, Anna bizonytalanul bólintott.

– Tanév végén ti is utánam jönnétek Zsombival. Angol tanár mindenhol kell, biztos találnál valamit, vagy magánórákat adhatnál.

András összeráncolta a homlokát.

– És hol laknánk?

– Biztosítanak számomra lakást, de kereshetnénk megfelelő albérletet és új életet kezdhetnénk.

András szeme összeszűkült.

– Budapesten, albérletbe, amikor itt saját lakásunk van. Itt a családunk, akik segítenek. Ott mihez kezdünk, ha Zsombi beteg lesz? Itt számíthatunk a szüleimre, az anyádra. Itt vannak a barátaink. Fel akarod adni ezt az egészet?

– Sokkal jobban keresnék, mint itt bármikor. Gyorsan egyenesbe jönnénk.

– Nem akarom, hogy Zsombi a fővárosban nőjön fel. Amúgy meg te is tudod, hogy szeretek itt lakni, itt az életem.

– A te életed. Nem értem, mit szeretsz annyira Baján! – Anna törökülésbe ült az ágyon Andrással szemben. – Egyszer menj végig a városon nyitott szemmel, elfogultság nélkül. Vedd észre, hogy minden eladó, üzletek zárnak be, ha vásárolni akarok magamnak vagy Zsombinak, el kell mennünk Pécsre, mert itt nincs választék. Nem tudsz megnézni egy filmet, mert nincs mozi, nincs szórakozási lehetőség. – Anna széttárta a karját. – Miért is lenne? Ha nincsenek munkahelyek, akkor pénz sincs. Csúszik lefelé az egész város és ez csak egyre rosszabb lesz. Vedd már észre végre és úgy mondd el, miért ragaszkodsz ahhoz, hogy itt maradjunk?

– Szeretem ezt a várost, itt nőttem fel, mindenhez kötődik gyerekkori emlékem, éppen úgy, ahogy neked is, Anna! Hogy felejtheted el? Jó úgy végigmenni a városon, hogy ismerem az embereket, ezenkívül, szeretem a nyugalmat, azt, hogy nincs tömeg. Nem akarok elköltözni, hiányozna a családom, a part, a kilátó, a Sugó. Nyáron a zátonyok a Dunán.

– Pesten is van part, meg Duna és fogadjunk, hogy zátonyok is vannak!

– De az nem ugyanaz, az ott nem az otthonunk!

Az asszony hanyatt dőlt a takarón, a stukkózott plafont bámulta.

– Elfogadtam az állást, nem tudsz visszatartani! Biztos vagyok benne, hogy ha jobban belegondolsz, meg fogsz érteni és meggondolod magad a költözéssel kapcsolatban. Budapesten Zsombinak is több lehetősége lenne. – Anna az oldalára fordult, a könyökére támaszkodott. – Addig minden hétvégén hazajövök, mikor Pestre jártam egyetemre, ugyanígy csináltuk, és tökéletesen boldogok voltunk, emlékszel? – kérdezte békülékenyen.

András szomorkásan elmosolyodott.

– Akkor még nem született meg Zsombi, nem voltunk házasok, és tudtuk, hogy nem tart örökké.

– Most sem fog örökké tartani. – Az asszony közelebb csusszant hozzá az ágyban, macskásan odagömbölyödött. – Csak tőled függ! – dorombolta.

Andrásra vigasztalóan hatott a közelsége, lekapcsolta az ágya melletti kislámpát, a félhomályban a plafont bámulta. A fáradtság elszállt a tagjaiból, az agya lázasan dolgozott. Hallgatta az asszony egyenletes szuszogását és próbálta elfogadni, hogy Anna egyetlen szavával tönkrezúzta az álmait.