3. rész

 

 

 

Összetört életek

3. rész

 

András

 

Zsombi a világosbarna előszobaszőnyegen ült, a cipőjét ráncigálta magára. Apró ujjacskáival ügyetlenül próbálta bekötni. András a falnak támaszkodva nézte, de egyelőre nem akart segíteni neki, hátha boldogul egyedül.

Anna a beépített szekrényre szerelt, egész alakos tükör előtt állt és a második pár cipőjét vette le elégedetlenkedve. András el nem tudta képzelni, mi a baja vele, bár már az elsőnél elvesztette a fonalat, amikor az asszony ingerülten lerúgta magáról, és bevágta a szekrénybe. Az is nagyon szép cipő volt. Éppen, mint ez a második.

András elnézte a feleségét, ahogy Zsombit kissé félrelöki, újra leguggol a cipős szekrény elé, hosszú világoszöld szoknyája elterült körülötte a földön. Bámult befelé a szekrénybe, majd elővett egy újabb pár lábbelit. András nem értette, hogy egy egyszerű vasárnapi ebédhez, miért kell ez a felhajtás? Természetesen tudta, hogy az asszony kényes a színek harmóniájára, és sosem venne fel olyan cipőt, ami nem passzol a táskájához, meg hasonlók.

András a bőrdzsekije zsebébe kotort, kezébe akadt az öngyújtója. Évek óta nem dohányzott, de ezt a kis vésett, fém tűzszerszámot megtartotta magának. Annától kapta ajándékba évekkel ezelőtt. Megforgatta az ujjai között, végigsimította a finom ívű cirádákat és felcsapta a tetejét. Egy kattintással meggyújtotta, egy ideig bámulta a kékes lángot, majd levette az ujját az elektromos kapcsolóról és a tenyerébe fogta a kis szerkezetet.

Zsombi teljesen összegubancolta a cipőfűzőjét, és most az anyjához hasonlóan ő is lerúgta magáról a cipőjét és előkotorta a szekrényből a tépőzáras sportcsukáját.

– Elkészültök végre? – András visszacsúsztatta az öngyújtót a kabátja zsebébe.

Anna beszaladt a fürdőszobába, Zsombi a kilinccsel babrált menetkészen.

– Verseny lefelé? – kérdezte boldog mosollyal az arcán.

András bólintott, bedugta a fejét a fürdőszobába, a felesége az amúgyis tökéletesen álló, kiegyenesített frizuráját igazgatta a tükör előtt. Reggel fél órát bíbelődött vele, hogy minden hajszálat vékony tincsenként kivasaljon.

– Előremegyünk Zsombival.

Az ajtó becsapódott mögöttük, ahogy kiléptek a lépcsőházba, Zsombi nekiiramodott. András kettesével vette a lépcsőfokokat lefelé, ügyelve rá, hogy olyan közel legyen a gyerekhez, ha megcsúszna, el tudja kapni a karját.

András szülei alvégen laktak – a délre fekvő külvárosi részen – egy csendes kis utcában, tágas családi házban. András ott nőtt fel a nővérével és hasonló otthonra vágyott, udvarral, ahová Zsombi bármikor kimehet játszani.

Az apja tavaly újította fel az egész utcai frontot, állandóan dolgozott a házon, ha akadt egy kis szabadideje. András tőle tanulta a kitartást és azt, hogy mindenképpen legyenek céljai, amiket idővel megvalósíthat. Haladjon apránként, de minden évben legyen valami, amit el akar érni, és igyekezzen teljesíteni azt.

Csengetésükre Némó, a kis tacsi előszaladt, hangos ugatással fogadta őket. Zsombi leguggolt, a kapu alatti résen bedugta a kezét, megsimogatta a kiskutya orrát, majd fintorogva visszahúzta, amikor Némó nedves nyelvével nyalogatni kezdte az ujjait.

 András apja csoszogott ki házi papucsban, fekete Adidas melegítőben és nyitotta ki a nagykaput. Kopaszodó feje búbját sűrű ezüstszürke haj keretezte. Szemüvege – amit csak olvasáshoz viselt és talán elfelejtette levenni – lecsúszott nagy, kampós orra hegyére. András örökölte tőle ezt a rettenetet.

Az öreg jókedvűen megborzolta Zsombi haját és játékosan kezet fogott a gyerekkel, aki ezután egyenesen átrohant az udvaron, nyomában a boldogan ugrándozó Némóval. András apja atyaian átölelte Annát, csókot nyomott az asszony arcára, majd mosolyogva végignézett rajta.

– Csinos vagy, angyalkám!

Anna engedelmesen tartotta oda az arcát, viszonozta a két puszit.

– Köszönöm, Bandi bácsi!

Valószínűleg csípte az öreget, mert ő volt az egyetlen, aki Zsombi születésekor nem vetett rá követ azért, mert a családi hagyománynak szembe ment, és Zsombornak nevezte a fiát András helyett. Anna nem akarta, hogy a gyerek továbbvigye az évszázados családi nevet, ami Andrásnak kimondottan rosszul esett. Az apja sokkal könnyebben túltette magát a dolgon, könnyedén hátba veregette őt akkor, és azt mondta:

– A név a lényegen mit sem változtat, Andris.

András ilyenkor úgy gondolta, az apja sokkal felvilágosultabb gondolkodású, mint ő, hihetetlenül lazán kezelte a felmerülő problémákat.

Miután szeretettel üdvözölte a menyét, az öreg odalépett Andráshoz és erőteljesen megszorította a kezét.

András figyelmesen nézte apja beesett arcát, horpadt mellkasát. A műtét után látta először valóban sebezhetőnek és hihetetlenül öregnek. Az apja tíz kilót fogyott, teljesen összeesett, régi, férfias kiállása odalett, és két hónappal a műtét után sem sikerült igazán összeszednie magát.

A konyhában kellemes meleg, ínycsiklandó ételszag fogadta őket. Andrásnak megkordult a gyomra, pedig reggelizett, mielőtt elindultak volna. Az apja öblösen felnevetett, szemében ott csillogott a régi, hamiskás fény.

– Kislányom, nem adsz eleget enni ennek az embernek?

– Nem úgy néz ki, mint akit éheztetnek – vetette oda Anna kurtán.

András megsimogatta a nadrágszíja felett domborodó pocakját. Mióta rendes családi életet élt és nem jutott ideje a rendszeres mozgásra, valóban felugrott rá néhány kiló, alattomosan, szépen lassan az évek során. Nem zavarta, nem hátráltatta, egészségügyileg nem korlátozta, kissé ugyan nehezebben vette a levegőt, ha Zsombi megfuttatta, de annak ellenére könnyedén bírta követni a gyerek szapora tempóját.

András anyja megforgatta a húst a tepsiben és egy mozdulattal visszatolta a sütőbe. Megölelgette Annát, megdicsérte, mennyire stílusosan öltözködik, milyen csinos, ami Andrásnak is jólesett, és szeretettel zárta a karjába az anyját. Az asszony megérintette András borostás állát, rosszallóan megcsóválta a fejét.

– Igazán megborotválkozhattál volna, Andris, nem vagy te hajléktalan! – feddte meg.

András elmosolyodott, sosem borotválkozott hétvégén, arra fogta, hogy pihenteti az arcbőrét. Péntekre nagyon belefáradt ebbe a napi rutinba, úgy gondolta, hétvégére megkíméli magát a macerától.

Az anyja körbenézett.

– Hol van Zsombi? Kint hagytátok?

Mára az unokái jelentették neki a legnagyobb boldogságot. Kittinek, András nővérének két kisiskolás korú lánya és Zsombi. Bár András úgy gondolta, az anyjának a lányokkal könnyebb a dolga, mert ha őket leültette az asztalhoz rajzlapokkal és színes ceruzákkal, órákig egyhelyben maradtak, akár Kitti gyerekkorában. Zsombi örökmozgóként állandóan valami zűrt kavart, ha nem figyeltek rá.

Ebédre megjelentek András nővéréék a két lányukkal. Kitti örökölte anyjuk kerekded vonalait, és nem rejtette véka alá az idomait. Gátlástalanul felvett szűk farmernadrágokat és kivágott blúzokat, amikből majd kibuggyant a melle. Bár még így is sokkal visszafogottabban öltözködött, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, akkor András roppant kellemetlenül érezte magát, mert a haverjai csorgó nyállal megjegyzéseket tettek a nővérére. Folyamatosan versenyeztek, hogy a lány melyiküket veszi észre hamarabb, igazából tök feleslegesen, mert Kittit sosem érdekelték a fiatalabb srácok.

A nő most rákacsintott Andrásra.

– Igazán szívtipró vagy ezzel a borostával, a helyedben meghagynám. – Mondta ő, akinek a férje sűrű szőke szakállt viselt az állán. Persze, hogy bukott az ilyesmire.

András elvigyorodott.

– Anna kinyírna.

Kitti szeretettel megütögette a vállát és Annához lépett, hogy megvitassa vele a gyereknevelés aktuális kérdéseit.

András a sógora mellé csapódott, irigykedve nézte Ferit, aki kezében sörrel a kezében elterült a nappali kanapéján. Kitti vezetett hazafelé, hogy a férje ihasson a vasárnapi ebédhez egy-két üveggel. Annának nem volt jogosítványa, pedig András is szívesen megivott volna egy pohárkával az apjával és a sógorával.

Feri harsányan belevetette magát a politizálásba, András úgy gondolta csak azért kerülhetett be ez az ártalmatlan, mafla óriás a családjukba, mert ugyanolyan lelkes kormánypárti, mint az apja.

András csendesen ült a fotelben, olykor összeakadt a tekintete az öreg fürkész pillantásával, de nem szólt közbe.

Zsombit elhalmozták a lányok a figyelmükkel, babusgatták, amit a gyerek tűrt egy ideig, és mire megunta volna, elkészült az ebéd, így veszekedés nélkül megszabadulhatott unokatestvérei ajnározásától.

Ebéd után Zsombi az anyja ölébe telepedett, onnan nézte álmos pislantásokkal, ahogy a lányok az asztalnál rajzolnak, Kitti pedig segített az anyjának leszedni az asztalt. Feri befeküdt a kanapéra és leragadt egy akciófilmen.

Az öreg ránézett Andrásra.

– Menjünk, sétáljunk egyet!

András szó nélkül beleegyezett. Valakivel meg kellett beszélje mindazt, ami napok óta nyomasztotta. Magára kapta a kabátját és elindult az apja után.

A csendes, kihalt utcán a házak előtti virágoskertekből jácintok édes illatát hozta a szél, a virágzó fák körül méhek döngicséltek, néhol kutyák ugattak.

Az öreg barna mellénydzsekibe bújt, nem vette a fáradtságot arra, hogy cipőt húzzon, papucsban battyogott végig a járdán, András zsebre dugott kézzel, némán sétált mellette. Néhány éve még rendkívüli módon hasonlítottak egymásra, de azóta az apja meggörnyedt, megöregedett.

– Mi a helyzet veletek, Andris? – András odapillantott rá, csak most vette észre az öreg szúrós tekintetét. Behúzta a nyakát a kabátja gallérjába, tanácstalanul megrázta a fejét. Az apja hamiskásan elvigyorodott. – Az asszonyok összetörik az embert. – Jókedvűen megszorította András karját, hogy megállítsa. – Igazam van, vagy igazam van? – kacsintott rá mindent tudóan.

– Mint mindig, apa!

Az öreg vigasztalóan megpaskolta a karját és továbbindult.

– Az asszonyok nagyon édesek, nélkülük unalmas és értelmetlen lenne egy férfi élete, ám könnyen a tönk szélére vágják az embert, ha egy kicsit nem figyel oda!

Tíz-tizenöt éve asszonyok helyett a lyányokat emlegette Andrásnak ugyanilyen lelkesen. A szülei egész házasságát megkeserítette az, hogy az apja rendszeresen azokban az édes lányokban és asszonyokban kereste az élet értelmét.

András komoran bólintott.

– Anna Pesten kapott állást.

Az öreg néhány lépést csoszogott mellette, mire megszólalt.

– Te viszont azt szeretnéd, ha maradna – állapította meg.

– Annyira érthetetlen?

– Nem, megértelek. Pest nagyon messze van, Andris, de a mai fiatal nők már nem olyanok, mint az én ifjúságom idején. Más ez a világ, fiam, az asszonyok manapság nem teljesednek ki csupán a gyereknevelésben és a családban, többre vágynak ennél. Engedd élni az álmainak, mert ha most nem engeded el, örökre elveszíted.

András nehéz szívvel felsóhajtott.

– Nincs ez így jól, apa!

Az öreg belenézett egyenesen a szemébe.

– Hát csinálj neki még egy gyereket, fiam, úgy itthon marad. – Az apja szájából olyan egyszerűen hangzott, mintha tényleg csak erről szólna az egész.

– Nem akarja.

– Zsombit se akarta. Aztán mi baja lett tőle? Legalább kicsit megasszonyosodott.

András szomorkásan elmosolyodott.

– Ez nem fog menni – felelte lemondóan.

– Akkor hát, engedd el!