4. rész

 

Összetört életek

4. rész

 

Anna

 

Odakint csepegett az eső, így Anna felhívta Katát egy kávéra, hogy a fiúk tudjanak játszani a kisszobában.

Anna évekkel ezelőtt, a terhes gondozásokon futott össze Katával. Egymás melletti tömbben laktak, és a szülés után együtt tologatták a lakótelepen a babakocsijukat. A kisbabákkal kapcsolatos új élmények és problémák napról-napra szorosabb barátsággá kovácsolták az ismeretségüket.

Kata huszonnyolc évesen szült egy olyan kapcsolatba, ami a végét járta. Máté három hónapos lehetett, amikor minden borult, és Anna végignézte a válásukat. Katát a volt férje többször csúnyán megalázta fényes nappal az utcán, durván bánt vele, hűtlenséggel gyanúsította a bíróság előtt, amit a behívott tanúk egytől egyig cáfoltak. A férfi apasági vizsgálatot követelt, majd szó nélkül lelépett, de akkor már Kata sem bánta, és nem kerestette, nem perelte a gyerektartás miatt. Örült, ha nem kellett találkoznia vele. A válás kimondása után Kata egyedül maradt Mátéval.

Lassan egy éve tologatták együtt a fiaikat, mikor Anna először hívta fel a lakásukba a barátnőjét egy kávéra. A kicsik odabent a gyerekszobában dobálták egymásnak a puha plüssből készült kockákat és játékokat, miközben nagyokat kacagtak, Kata a hűtőszekrényen álló két fényképet nézegette. Az egyik egyszerű barna keretben Zsombi újszülöttkori képe, a másik egy szívecskékkel díszített rózsaszínű keretben egy menyegzői fotó. Olyan, ami szigorúan deréktól felfelé ábrázolta őket. Anna nem akart egészalakos esküvői képet kitenni az otthonában, mert az állandóan arra emlékeztette volna, hogy csak azért házasodtak össze Andrással, mert Zsombi már útban volt. Hiába rejtegette a menyasszonyi csokorral a hasát, az állapota nyilvánvaló lehetett mindenki számára, aki jelen volt az esküvőn. A fotós igyekezett olyan képeket készíteni, amin nem látszik a domborodó pocakja, de Annának elég volt a tudat, hogy Zsombi is ott van.

Kata az esküvői képet bámulta.

– Neked Kovács Andris a férjed? – kérdezte meghökkenve.

Anna odament mellé és ő is a képet nézte. Nem teljes egészében a képet, hanem Andrást a képen. A férfi frissen nyírt mélybarna haja rosszfiúsan a homlokába hullott, sötétbarna szemében vidám mosoly bújt meg. Anna emlékezett arra, András semmiképpen sem tudott elég komoly maradni, bárhogy kérte a fényképész, hogy viselkedjen kissé méltóságteljesebben.

– Igen – válaszolta. Nem lepte meg túlságosan, hogy Kata névről ismeri a férjét, kicsi ez a város és András középiskolai angoltanárként kereste a kenyerét, mellette pedig egy magán-nyelviskolában felnőttoktatást vállalt.

– Gimnáziumban egy osztályba jártunk – magyarázta a barátnője.

András eleinte tartózkodóan fogadta a hírt, hogy Anna barátságot kötött Katával. Nehezen oldódott fel a nő jelenlétében ezért Anna titkon örült neki, hogy a férje reggeltől-estig dolgozik, így ritkán futottak össze. András udvariasan köszönt Katának, amikor találkoztak, majd egyenesen elvonult a szobába és magára csukta az ajtót.

Ezen a mai szomorú, tavaszi délutánon az eső csendes kopogása visszhangzott a szellőztetőn keresztül, a gyerekek vidám hangja kihallatszott a kisszoba nyitott ajtaján.

A konyhaasztalon a reggeli maradványai éktelenkedtek. Anna sebtében bedobált mindent a dugig telt mosogatóba, mert szombat este óta még nem volt ideje rendbe szedni a konyhát. Délutánonként a szekrényét nézte át, próbálta eldönteni, mit vigyen magával Budapestre, és ez lefoglalta az üres óráit.

Gyorsan letörölte az asztalt egy vizes szivaccsal, majd a fali tárolóból papírtörlőt szakított, hogy szárazra törölje.

Kata leült.

– Látom teljesen el vagy havazva – nézett körül.

Anna bekapcsolta az elektromos kávéfőzőt. Keresett két tiszta csészét a szekrényben és letette a konyhapulton maradt tenyérnyi szabad helyre. Amíg várta, hogy lefőjön a kávé, a fiók gombját forgatta, ha András észrevette volna, hogy kilazult a csavar már régen meghúzta volna.

A barátnője hangja riasztotta fel.

– Tudok valamiben segíteni?

Anna becsapta a fiókot, megfordult, a konyhaszekrénynek támaszkodott.

– Tudja, hogy utálok mosogatni – duzzogta. – Mégsem vesz nekem mosogatógépet. Azt mondja, ilyesmire nincs pénzünk. Arra a rohadt házra gyűjtünk évek óta! – pufogott.

Kata világos mézbarna, szőkére melírozott haját egy gumival fogta össze a tarkóján.

– Ha kitartóan kérnéd, Andris tuti beadná a derekát. Nincs, amit meg ne adna neked, a tenyerén hordoz, ha nem vennéd észre! Hidd el, sokan cserélnének veled. Van egy csodás kisfiad, aki imád és egy rendes, megbízható férjed, aki nem mellesleg nagyszerű apa.

Anna megrántotta a szája szélét.

– Még jó – felelte szikrázó hangon, végre hangosan is kimondta azt, ami évek óta fortyogott benne. – Ő akarta annyira, hogy megszüljem Zsombit. Amikor terhes lettem, pont nem terveztünk gyereket, meg házasságot. Legalább harminc éves koromig nem akartam gyereket. András is tudta – mondta vádlón, mint aki egyenesen Andrást teszi felelőssé a történtekért. – Igazság szerint abortuszra akartam menni – vallotta be csendesen.

András nem volt abortusz ellenes élharcos, megértette, hogy lehetnek olyan esetek, amikor egy nő nem dönthet másként. De Zsombiért harcolt, Zsombit akarta, bármit megadott volna érte, mint ahogy meg is adott mindent Annának azután, lakást, esküvőt, anyagi biztonságot.

A barátnője meglepetten ránézett.

– És?

– Rengeteget beszéltünk erről, meg a lehetőségekről. András rám bízta a döntést, bár nagyon akarta a gyereket. Neki akkor már teljesen rendben ment az élete, évek óta dolgozott, készen állt a házasságra meg egy gyerekre.

– De te nem – állapította meg Kata.

– Diploma előtt álltam, totális pánikhangulatban és András megijesztett, amikor azt mondta, ha elvetetem a gyereket, talán, soha többé nem lehet kisbabám. – Anna hangja megremegett, a szíve elnehezült az emlékekre. Mindenképpen akart gyereket, csak nem akkor és nem úgy. – Szerinted azért mondta, hogy megszüljem?

Kata ránézett, a szemében szomorú fény bújt meg.

– Nem tudom, miért mondta. Gondolom féltett.

– András azt akarta, szülessen meg, ha ennyire jönni akar, minden fogamzásgátló módszer ellenére. Azóta sem hiszek az antibébitablettában! – jelentette be kemény hangon. – Semmit nem ér, bizonyíték rá Zsombi.

Kata felnevetett.

– És még néhány gyerek rajta kívül.

Anna komolyan nézett rá vissza.

– Nagy szívás!

– Az volna?

A barátnője úgy kérdezte tőle, mintha főnyeremény lenne az élete. Anna rövid hallgatás után folytatta.

– Megkaptam álmaim állását. – Nem értette, miért remegett így a hangja.

– Csodálatos! – lelkendezett Kata. – Végre elérted, amit szerettél volna.

Anna bólintott, a kávé sisteregve folyt le, illata megtöltötte a kis konyhát. Anna nem mozdult, Katát nézte.

– Budapesten.

Barátnője szemöldöke a homlokáig szaladt.

– Ó!

Anna nem értette, miért nem mond semmi mást ezen a megdöbbent ó-n kívül.

– Elfogadtam – folytatta lelkesedés nélkül, majd megfordult, kitöltötte a kávét a csészékbe.

Kata nem szólt egészen addig, amíg Anna le nem ült vele szembe az asztalhoz.

– Elköltöztök? – Kockacukrot dobált a kávéjába.

Anna felvette a kiskanalát és a csészéje szélét kocogtatta vele.

– Egyelőre csak én.

– Zsombival?

– Nem, Zsombi itt marad Andrással. Úgy terveztük, hogy nyáron utánam költöznek, addig minden hétvégén hazajövök.

Nem árulta el, hogy ez egyelőre csak az ő terve, Andrásnak még mindig nem tetszett az ötlet és ez bosszantotta Annát.

– Nehéz döntés lehetett. Mikor utazol?

– Hétvégén.

– Tudok valamiben segíteni? – Kata körülnézett a konyhában. Anna erre rendetlennek érezte az otthonát, idegesen mozgolódott a székében. – Andris boldogulni fog Zsombival?

– Imádják egymást.

– Azt tudom. Az a kérdés, hogy Andrisnak lesz-e ideje elvinni az oviba és hazahozni a gyereket? Szerinted meg tudja oldani? Amennyit dolgozik, és amilyen a napi beosztása, kételkedem benne.

Anna kiszedett egy kockacukrot a tartóból, beledobta a kávéjába, nézte, ahogy elsüllyed a fehér kis kocka és elképzelte, ahogy elolvad a forró kávéban.

– Nem tudom, Kata. Anyu hétfőn és kedden csak délelőtt dolgozik, örömmel elhozza Zsombit. A többit Andrásnak kell megoldania.

– Szívesen vállalom.

Anna felnézett rá. Úgy tűnt tényleg komolyan gondolja.

– Ez túl nagy szívesség lenne, Kata. Nem kérhetek tőled ilyet.

A barátnője elmosolyodott.

– Én ajánlottam fel, ha elkerülte volna a figyelmedet! Nekem is jobb, ha ketten vannak Mátéval. Lekötik egymást és legalább Máté nem rajtam lóg egész délután, hogy találjak ki neki valami játékot, mert unatkozik. Andris meg beugrik Zsombiért, amikor hazaér. Ő is nyugodtabb lenne és szerintem te is.

Anna zavartan elmosolyodott.

– A legjobb megoldás lenne – ismerte be.

– Andris bele fog menni, értesz hozzá, hogy csavard az ujjad köré.

Anna a szájához emelte a csészéjét, kortyolt egyet a kávéból. Vajon tényleg csodálatot hallott ki Kata hangjából?

– Szeretnélek megkérni valamire – kezdte bátortalanul.

A barátnője hátradőlt a széken, hosszú lábát keresztbe rakta és félrefordított fejjel nézett vissza rá.

– Ígérem, odafigyelek Zsombira, és nem fogom édességgel tömni, nyugodt lehetsz.

Anna előre dőlt az asztalon, lecsendesítette a hangját.

– Nem Zsombiról van szó.

Kata egy mozdulattal közelebb hajolt hozzá, rákönyökölt az asztalra és felcsillant a szeme.

– Akkor miről?

– Andrásról.

Kata visszadőlt a szék támlájára, az ölébe ejtette a kezét, összeráncolta a homlokát.

– Andrisról.

– Kata, ígérd meg, hogy figyelsz Andrásra, és ha feltűnik a közelében bármiféle nő, azonnal megírod nekem.

– Miféle nő, Anna?

– Nem tudom – ismerte be félénken. – Elutazom, és ki tudja, mi fog történni, amíg távol leszek.

– Ismered te egyáltalán a férjedet? Egyáltalán nem az csajozós fajta, aki kihasználná, hogy nem vagy itthon.

– Hát te ismered az apósomat? – kérdezte vissza Anna kapásból, remegő hangon.

A barátnője nyeglén megvonta a vállát.

– Andris apjáról mindenki tudja a városban, mekkora szoknyavadász hírében állt fiatal korában. Istenem – tárta szét a karját –, hát szerette a lyányokat – utánozta Bandi bácsi szavajárását, és Anna meglepve vette észre, hogy az öreg hangsúlyát is pontosan lemásolta. – Kihasználta a kínálkozó lehetőségeket, sosem tagadta. De Andris egyáltalán nem olyan!

– A vérében van – tört ki Annából hangosabban, mint szerette volna.

Kata felemelte a kezét.

– Ha te mondod. Eszemben sincs, hogy meggyőzzelek az ellenkezőjéről. – A hangja már nem csengett olyan vidáman, mint az előbb. Anna sejtette, hogy valamin megsértődhetett.

– Kata, kérlek, ígérd meg, hogy odafigyelsz Andrásra.

A barátnője megfordult a székben, karját a támlára fektette, a falnak támasztotta a fejét.

– Anna, én nem fogok Andris után kémkedni.

– Nem akarom, hogy kémkedj utána, csak tartsd nyitva a szemedet és szólj, ha úgy érzed, valami nem stimmel. Kérlek, Kata! Ígérd meg!