1. rész

 

Összetört életek

1. rész

 

Anna

 

– Mikorra tervezik a következő gyereket?

A HR-es munkatárs szemben, az asztal túloldalán ült, szemüvege lecsúszott az orra hegyére, Anna karján felálltak a szőrpihék a tekintetétől. Másodszor találkoztak, az asszony megpróbálta könnyed mosolygással oldani a feszültséget, miközben pattogós hangon feltette a kérdéseit.

Annának görcsösen összerándult a gyomra, úgy érezte a szoba levegője besűrűsödött, és ha nem nyitnak ablakot, rögtön elájul. András otthon felhívta a figyelmét arra, hogy nem köteles válaszolni magánéleti kérdésekre. Azonban Anna erre a kérdésre pontosan tudta a választ. Felszegte az állát.

– Nem tervezünk több gyereket – felelte keményen. Eszébe jutottak az első hónapok Zsombival, az állandó fáradtság, a kialvatlanság. Hiába akarta kitörölni az elméjéből, örökre bevésődtek az emlékek. A tehetetlenség érzése, amikor a kicsi fuldoklásig sírt, és Anna egyszer sem tudott rájönni arra, mi a baja. Ott zokogott a gyerek mellett, számolta az órákat és a perceket, kétségbeesetten várva, mikor érkezik haza András, hogy megmentse ettől a rémálomtól.

A HR-es hölgy alig láthatóan biccentett. Kintről tompán behallatszott a délelőtti forgalom zaja, az elhaladó villamos, az autók morajlása, türelmetlen dudálása. A tavaszi napsugár bekandikált a magas ablakokon, megvilágította a levegőben úszó porszemeket, aranyszínre festette a halványsárga falakat. A fényesre törölgetett barna asztal lapján megcsúszott a napfény.

Anna egész délelőtt egy falatot sem evett, annyira ideges volt az állásinterjú miatt. Három órás utazás után a vonatpályaudvaron sebtében megivott kávé most kikívánkozott belőle. Mély lélegzetet vett, majd apránként kifújta a levegőt.

Nyugi – szuggerálta magát némán, közben tudatosan figyelt arra, nehogy elkezdjen dobolni a lábával a parkettán.

Kiegyenesítette a gerincét, összekulcsolt kezét az ölébe ejtette, hiányzott a kistáskája. Alighogy belépett, megkérték rá, hogy a kabátjával együtt, legyen szíves, akassza fel az ajtó mellett álló fogasra, így most nem tudott mibe kapaszkodni, megnyugtatásképpen a vékony pántot az ujja köré csavarni. Anélkül, hogy odanézett volna, végigsimított gyűrűsujja lakkozott körmén. Egy hónapja még nem gondolta, hogy egészen idáig eljut. Most mégis hideg borzongás futott végig rajta a nehéz csendtől, ami a helyiségre telepedett.

Megpróbált a baloldalon ülő öltönyös alakra összpontosítani. A férfi szigorúan összeszorította az állkapcsát, az interjú alatt végig előredőlt a székében, kezét az előtte fekvő iratokon pihentette, erőt és nyugalmat sugárzott.

Anna egyedül azt nem értette, hogy a harmadik fickó a farmerszerelésben mit keres az irodában. Egész idő alatt a jegyzettömbjébe firkált, csak akkor szentelt figyelmet az odabent zajló eseményeknek, amikor nyeglén a széknek döntötte a hátát, ilyenkor neonzöld keretes, szögletes lencséjű szemüvege szárával játszadozott. Az élénk szín vonzotta Anna tekintetét, és hamarosan rájött, a férfin leszűrheti, hogy a válaszai megfeleltek-e. Ha firkálás közben elmosolyodott, Anna tudta, hogy rendben van, amit mond, ha felhúzta a szemöldökét, Anna azonnal korrigált,  ha a férfi abbahagyta a rajzolgatást és  hátradőlt a széken, Anna tudta, valami meglepőt mondott, amivel felkeltette az érdeklődését.

– Szerdáig mindenképpen értesíteni fogjuk a döntésünkről – törte meg a csendet az öltönyös.

Anna nagy levegőt vett. Bár tudná, mit kell ilyenkor mondani!

Felállt, egy határozott mozdulattal kinyújtotta a karját a baloldalon ülő alak felé, erőteljesen megszorította a férfi kezét.

– Köszönöm a lehetőséget! Mielőbbi viszont látásra!

Búcsúzóul kezet fogott a többiekkel is.

Egyenes tartással, felemelt fejjel indult az ajtó felé, a szoknyája lágy hullámokat vetett a térde körül. Leemelte a kabátját a fogasról, a karjára borította; kistáskáját a vállára vette, utoljára megfordult és visszafogott mosollyal elköszönt.

Mindent megtett annak érdekében, hogy elnyerje álmai állását. Olyan körültekintően, aprólékos gonddal állította össze a felvételi anyagát, mint évekkel ezelőtt a diplomamunkáját. András segítségével önéletrajzokat írt, motivációs levelet fogalmazott, nem gondolt arra, hogy eddig sosem dolgozott a tanult szakmájában. Miután sikeresen túljutott a teszten és behívták interjúra, tudatosan készült a felvételi beszélgetésre a fürdőszobai tükör előtt. András a fürdőkád szélén ülve figyelte, lelkesen kijavította a hibáit. Abban a két hétben annyit nevettek együtt, mint régen, Zsombi születése előtt, amikor még nem telepedett rájuk súlyos teherként felnőtt életük komorsága, a hétköznapok szürke egyhangúsága. Akármilyen vidámak voltak azok az esték, Anna komolyan gyakorolt az állásinterjúra, és napokkal később András már nem nevetett vele. Egyre idegesebb pillantásokkal figyelte, nem szólt közbe, nem kritizálta. A végén bólintott és közölte, hogy ez rendben van.

Anna nem értette András aggodalmát, arra gondolt, talán a férje nem bízik benne, nem hiszi, hogy neki – egyszerű, kisvárosi lánynak – sikerülhet elnyernie ezt az állást a fővárosban.

Anna marketinget tanult, húsz évesen hatalmas tervei voltak, karriert akart, világot látni, elvágyódott a szülővárosából. Számára Baja túl nyugodt és semmitmondó volt ahhoz, hogy itt akarjon érvényesülni. Az egyetem utolsó évében váratlanul esett teherbe, hat hónapos kismamaként szerzett diplomát, ezután négy évig közelébe sem ment az álmainak.

Most egyszerű aktatologatóként dolgozott, napi hat órában. Unalmas, alulfizetett állását április elsejétől felmondták, mert a cég csődeljárást kezdeményezett saját maga ellen, mindenképpen lépnie kellett. Eljött az idő, hogy valóra váltsa az álmait.

Magas sarkú cipőjének sarka minden lépésnél vidáman koppant a járdán, derékig érő, gesztenyeszín hajába belekapott a szél, az arcába fújta. Reggel fél órát vacakolt a hajvasalóval, de most hidegen hagyta a tökéletes frizuráját kócoló szél. Körbenézett az Andrássy út forgatagában, csodálta a hömpölygő tömeget, és mindennél jobban szeretett volna ennek az izgalmas, eleven életképnek újra a részévé válni ugyanúgy, mint egyetemista korában. Imádta azokat az éveket, a bulizásokat, a szabadságot.

Sikerült elkapnia a Népligetből induló déli járatot.

Kényelmesen elhelyezkedett egy ablak melletti ülésen, közel a középső ajtóhoz, felkészült a három órás utazásra hazafelé. Miközben kigördült a busz a pályaudvarról Anna előkotorta a táskája aljáról a telefonját. Megcsörgette Andrást, bár sejtette, hogy ha a férje órát tart, nem tudja felvenni a telefont. A készüléket a kezében tartotta, nézte a tovagördülő fővárost, gondolatban elbúcsúzott.

András fél óra múlva visszahívta.

– Hogy sikerült? – kérdezte izgatottan.

– Azt hiszem, jól – felelte Anna, majd rögtön kijavította magát. – Nagyon jól! Büszke lettél volna rám, ha látod.

A férfi sóhaja nehéznek, távolinak tűnt.

– Én enélkül is büszke vagyok rád, Anna. Nekem nem kell semmit bizonyítanod.

 

 

Andrással piacnapi forgatagra ébredtek. Türelmetlen autósok hajtottak el odalent, a nyitott ablakon keresztül felhallatszottak a negyedik emeleti konyhába a lakótelep házai között folytatott beszélgetések hangfoszlányai.

– Szerda van – figyelmeztette a férje reggel, teljesen feleslegesen, mert Anna számolta a napokat.

– Tudom. – Kávéscsészével a kezében ült az L lakú kis konyha sarkába állított asztalka mellett, rózsaszínű, apró szívecskékkel mintázott pizsamájában. Rosszul aludt az éjjel, remélte, hogy az erősre főzött feketével sikerül elűznie a fáradt zsibbadtságot.

András lehajolt hozzá, tenyere végigfutott Anna arcán. A kék kockás rövid ujjú ingét vette fel ma reggel, ami kiemelte hajának és szemének sötét színeit. Anna egy pillanatra lehunyta a pilláit, hagyta, hogy beborítsa a férfi arcszeszének kesernyés illata.

– Bárhogy döntenek, neked nincs miért szégyenkezned, a szakmai hozzáértésedet senki nem vonhatja kétségbe, Picim! Ha nem téged választanak, annak csupán az az oka, hogy kétszáz kilométerre laksz és kisgyermekes anyuka vagy. Ne aggódj emiatt! Felesleges. Inkább indítsuk be a babaprojektet – húzta fel a férje a szemöldökét, és elmosolyodott. – Jót tenne Zsombinak egy kistesó.

Anna fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy most kapásból tiltakozzon. András hetek óta nem hozta elő neki a második gyerek témát, nem értette, mit akar ezzel éppen ma.

– Már számtalanszor megbeszéltük. Zsombinak nem lesz testvére.

– Ez igazságtalan a gyerekkel szemben. – András felegyenesedett, a konyhapulthoz lépett, töltött magának egy újabb adag kávét, majd megfordult, és a szekrénynek támaszkodva nézett Annára. – Nem muszáj mindenáron dolgoznod.

Anna szája idegesen megrándult. Olyan érzése volt, mintha András le akarná beszélni az állásról, mintha nem érezné, hogy neki fontos változtatnia az életén, kihívásokra van szüksége, mert különben agyonnyomják a szürke mindennapok.

András kitartóan folytatta.

– Szeretnék egy kislányt.

Anna nem akarta hallani, belekapaszkodott az asztal szélébe, szempillái megrebbentek.

– Akkor keresned kell valakit, aki szül neked – sziszegte.

A férfi kezében megremegett a csészéje, kis híján magára borította a kávét.

– Gondolkozz már, mielőtt beszélsz! Neked teljesen elment az eszed!

András nem emelte fel a hangját, de éppen elégnek bizonyult a ridegség, ahogy mindezt kimondta. Anna beharapta a szája szélét, vér tolult az ajkai közé, odaszorította a nyelvét a sebhez. Tágra nyílt szemmel bámult vissza Andrásra, szerette volna visszaszívni az imént kimondott szavakat, meg nem történtté tenni az utolsó néhány percet. Nem is értette, miként fordulhatott elő, hogy ilyesmi hagyta el a száját. Könnyek marták a szemét, pislogott, hogy visszatartsa, de nem tudta megállítani őket, egymás után futottak le az álláig.

– Sajnálom! – Összekucorodott a széken. Kétségbeesetten vágyott egy mosolyra, egy apró érintésre, bármire, ami jelzi, hogy András nem haragszik.

A férfi összepréselt szájjal állt a konyhaszekrény előtt. A gyerekszobából halk nyöszörgés hallatszott, majd erőteljes kiáltás követte.

– Anyu! Gyere!

Anna a tenyerével megtörölte az arcát.

– Bemennél hozzá? – kérdezte elcsukló hangon.

A férje éles koppanással maga mellé tette a csészéjét a lazacmárvány pulton, és elindult.

– Anyu! – ismételte Zsombi kitartóan.

András megtorpant.

– Téged akar – mondta rekedten.

Anna erőszakkal visszaszívta a könnyeit. Letépett egy papírtörlőt a fali tárolóból, megtörölte az orrát. Elszántan felállt. El kellett mennie András mellett, ha be akart jutni a kisszobába a szűk folyosón. Megpróbált finoman elaraszolni a férfi mellett, hogy véletlenül se érjen hozzá, de András megállította, és a karjába zárta. Anna hálásan bújt az ölelésébe, jólesett megpihenni a férje széles mellkasán, érezni, ahogy a férfi az állát a fejének támasztja. András gyengéden simogatta a hátát, majd elengedte, amikor Zsombi ismét az anyját szólította.

A gyerek az ágyban ült a kisszoba félhomályában, összekócolt hajjal, álmosan pislogott az ajtóra. Anna leült a Micimackós ágyneműre, hosszan megölelte a gyereket.

– Ébresztő, nagyfiú! – Játékosan megcsiklandozta Zsombi oldalát. – Vár az óvoda!

A kisfiú hangosan felkacagott.

Mielőtt András elindult otthonról, megcsókolta Annát, éppen úgy, mint bármikor máskor, mintha a reggeli incidens meg sem történt volna.

Délután az irodában csörrent meg Anna mobiltelefonja. Ismeretlen számról hívták, amit normál esetben soha nem vett fel, most viszont jegyzettömbbel a kezében kiment a folyosóra, hogy ott fogadja a hívást.

– Alkalmas most önnek, hogy váltsunk néhány szót? – A szigorú női hangot Anna azonnal megismerte, kis híján kiejtette a kezéből a készüléket, miután elrebegett egy igent. Az asszony azonnal folytatta. – Örömmel értesítem, hogy önt találtuk a legalkalmasabbnak a marketing-asszisztensi pozíció betöltésére.

Anna torka összeszorult.

– Ó, Istenem – suttogta, majd észbekapott, remélte, a nő a telefon másik végén nem hallotta meg.

– Üdvözlöm a csapat tagjaként! – Anna hallotta a szavak mögött bujkáló mosolyt.

A keze reszketett ahogy az ablakpárkányon sebtében lejegyezte a legfontosabb tudnivalókat.

Miután letette a telefont, tágra nyílt szemmel nézett kifelé az ablakon, a könnyű szélben rezgő sötétzöld faleveleket bámulta, egész testében reszketett.

 Hosszú percek múltán pillantott le a kezében szorongatott telefonra, kikereste a telefonkönyvből András nevét. Nézte a kijelzőn a zöld telefon ikonját, a szeme előtt elmosódtak a színek.

– Este – sóhajtotta. – Majd este megmondom neki.

 

 

Munka után a régi stílusú, magas polgári házak között, a belvárosból a piac felé vette az irányt. Az asztalokról délutánra már elpakoltak az árusok.  Az égen halványszürke felhő úszott a nap elé.

Anna bokáig érő szoknyájába belekapott a szél, játékosan meglebbentette. Az útszéli villanyoszlopon kék munkásruhában szerelők ügyködtek, az egyik férfi élesen füttyentett. Anna beharapta a szája szélét, nem nézett hátra, András legalább százszor kérte, ne riszálja ilyen kihívóan a csípőjét.

Az óvoda udvarán gyerekek játszottak. Anna a kapu előtt egy pillanatra megtorpant, végigsimította az egyik rácsot, és nézte a futkározó lurkókat, mielőtt elhúzta volna a reteszt.

Az épületből anyukák közeledtek locsogó csemetéikkel, vidáman köszöntek, amikor elhaladtak egymás mellett. A távolabbi sarokban egy üde zöldbe borult fa árnyékában az óvó nénik beszélgettek. Anna elmélázott, így amikor a fia nekicsapódott, majdnem ledöntötte a lábáról.

– Zsombi! Fellöksz! – tört ki belőle indulatosan, próbálta lefeszíteni derekáról a gyerek szorító karját. A kicsi tenyere lecsúszott Anna combjának az oldalán, maszatos kezével teljesen összekoszolta világos szoknyáját. – Zsombi!

A kisfiú eleresztette Anna lábát, kipirult arccal, vigyorgott, csintalan fénnyel a szemében nézett fel az anyjára. Tavaszi kabátjának cipzárját csak félig húzta fel, a sapkáját megint elhagyta valamerre, világosbarna, puha fürtjei izzadtan tapadtak a homlokára. Anna végigsimított a gyerek fején.

– Szedd össze a holmidat!

Zsombi szélvész módjára beszaladt az épületbe, Anna remélte, hogy megtalálja a sapkáját. A szeme sarkából látta, amint az egyik óvónő elindul felé. Anna a körmét a táska pántjába vájta, a gyomra görcsbe rándult a gondolatra, hogy szóba kell elegyednie bárkivel Zsombi nevelői közül. Utálta a kötelező jópofizást, és jelenleg egyáltalán nem érdekelte, milyen kalamajkába keveredett izgága gyermeke már megint.

Végre kivágódott az üvegajtó, és feltűnt Zsombi, fején féloldalasan állt a sebtében felvett sapkája, kezében rajzlapot szorongatott. Anna megkönnyebbült, amikor meglátta. A gyerek futólépésben közeledett, közben egyfolytában csacsogott, Anna egy szót sem értett az egészből. Megragadta a kisfiú kezét, és mielőtt Zsombi óvó nénije odaért hozzá, kirángatta a gyereket az utcára.

– Tornán én értem fel elsőnek a bordásfal tetejére – dicsekedett a kisfiú, az anyja orra elé emelte a lapot, amit magával hozott. – Neked rajzoltam!

Anna elvette tőle a girbegurba vonalakkal telerajzolt színes képet, futólag megnézte.

– Szép. – Elengedte a gyerek kezét, arra készült, hogy négybe hajtsa a papírt és a táskájába rakja.

Zsombi elé állt, felemelt mutató ujjal, összehúzott szemöldökkel nézett rá.

– Ne hajtsd össze! Tönkreteszed a művemet!

Anna leeresztette a kezét a rajzlappal együtt. A gyerek megfordult és előreszaladt. Az óvoda közelében laktak, Anna örült neki, mert hazafelé úttesten sem kellett áthaladni, Zsombi kedvére szaladgálhatott. A kisfiú átvágott a százszorszépekkel és pitypangokkal tarkított füvön, felszaladt a felújított tömbház lépcsőjén. A korlátba kapaszkodott, úgy ugrált, és torkaszakadtából ordította, hogy ő nyert.

Anna a táskájában kotorászott a kulcsa után, meggyűrte a rajzlapot.

Odafent a gyerek a szobájában brümmögött a kisautóival. Anna felvette a farmerét és egy könnyű, halványrózsaszín toppot, kizárólag itthon hordott nadrágot, mert gyűlölte, hogy kihangsúlyozza széles csípőjét. A szülés után rajta maradt néhány kiló mind a fenekére rakódott és nem mozdult annak ellenére sem, hogy minden este száz guggolást végzett.

Elkeseredetten körbenézett a konyhában. A mosogatóban egymásra hányt edények, az asztalon a reggeli maradványai, Zsombi üres kakaós bögréje, a két kis kávéscsésze az aljába száradt utolsó cseppekkel, ázott gabonapehely a tálkában, morzsák mindenfelé.

 Anna a frigó ajtaján megigazított néhány mágnest. Évekkel ezelőtt, még diákkorában kezdte el gyűjteni őket, osztálykirándulások alkalmával mindig hozott egyet emlékbe. Végigsimított a domború, Halászbástyát ábrázoló, aprólékosan kidolgozott kerámián, odébb csúsztatta a hűtőszekrény közepére.

Kipakolt a mosogatóból, erőteljesen koppantak az edények az asztalon, csörrent az evőeszköz. Megnyitotta a csapot, csörömpölve bevágta a zománcozott bögréket, csészéket a vízbe. Gondolataiba merülten sikált mindent fényesre, közben elálmodozott az új állásáról. Apró gondolatként bevillant, fogalma sincs róla, hogyan fogja ezt elmondani Andrásnak.

Meg kellett kapaszkodnia a mosogató szélébe. Előredőlt, vett néhány mély lélegzet. Először kell kiállnia saját magáért Andrással szemben.