23. rész

 

 

Összetört életek

23. rész

 

András

Anna szigorú orvosi felügyelet alatt állt. Minden héten egyszer meg kellett jelennie a bajai kórház pszichiátriai osztályán, hogy ellenőrizzék a mentális állapotát. Bár András nem akarta, az asszonynak felírtak nyugtatókat, amikor arra panaszkodott, nem tud aludni éjszakánként.

Amikor azon az estén hazajöttek Budapestről, Anna az ágyukon ült, meredten bámulta a takaró mintázatát. A hazafelé úton sem szólalt meg, gubbasztott a hátsó ülésen, némán, és nézett kifelé az ablakon, időközönként csendesen sírdogált. Olyankor Geri sokatmondóan ránézett Andrásra és elhúzta a száját. András tudta, a barátjából kikívánkozna néhány keresetlen szó, de szerencsére moderálta magát, magába fojtotta véleményét.

Otthon András fogta a képekkel teli zacskót és odatette Anna ölébe.

– Dobd ki!

A nő lepillantott, reszkető kézzel kivette a képeket és hangos zokogásban tört ki. Egy szót sem szólt, nem nézett rá, talán fel sem fogta azt, hogy ő ott van mellette. Megfogott egy fényképet, könnyekkel a szemében nézte, majd a szájához emelte, megcsókolta, a szívére szorította a papírlapot.

András összeszorította a száját, felkapta a zacskót.

– Ne! – hallotta Anna sikoltását, miközben kiviharzott a szobából. Olyan erőteljesen csapta be az ajtót maga után, hogy megrezdültek az ablaküvegek. Fogta a fényképeket és az egészet belevágta a szemetesbe.

Kedden délelőtt beállított az anyósa egy hatalmas tál rakott krumplival. András elvette tőle és az asztalra tette.

– Nem kellett volna, Erzsi. Nem fogunk éhen halni.

A nő barátságosan megütögette András karját, miközben tüzetesen végignézett rajta, végül az arcán állapodott meg a tekintete.

– Nyúzott vagy – állapította meg. – Mióta nem aludtál?

András legutóbb szombaton aludta végig nyugodtan az éjszakát. Miután hazajöttek tegnap este és Anna végre nyugovóra tért, András hanyatt vágta magát az ágyon, a lehető legtávolabb húzódott Annától, némán feküdt mellette. Bámulta a plafont, hallgatta az asszony egyenetlen lélegzését, szaggatott sírását. Néha elnyomta az álom, ám amikor felriadt, újra hallotta a visszafojtott zokogást. Remélte, mielőbb el tud aludni, és akkor majd kizárja a tudatából Annát, de sosem sikerült fél óránál tovább elszenderednie. Minduntalan felriadt, hogy utána egy órán át bámuljon bele újra a semmibe.

– Nem tudok aludni.

Erzsi mama a táskájában kotorászott.

– Van nálam valahol altató. Beraktam, mielőtt elindultam. – Egy levél Seducort vett elő, letette az asztalra. – Sejtettem, hogy szükségetek lesz rá.

András felvette a gyógyszert és határozottan az anyósa felé nyújtotta.

– Nem fogunk tablettákon élni.

–  Arra való, ha nem tudsz elaludni, bevedd és kipihenten ébredj. Olyan nyúzottnak és kialvatlannak látszol, rossz rád nézni, András. Ha néha bekapsz egy szemet, attól nem fogsz rászokni.

– Akkor sem kell! – mondta András makacsul.

Erzsi elvette tőle a levelet és a mikró tetejére fektette.

– Azért én mégis itthagyom. – András nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy vitába szálljon vele. – Hogy van Anna?

András a nagyszoba felé intett a fejével.

– Nyugodtan nézz rá.

Nem követte Erzsit, amikor az belépett a szobába. Talán jót tesz Annának, ha beszélhet az anyjával. Feltett egy kávét, és amíg várta, hogy lefőjön, leült az asztalhoz. A kezébe ejtette a homlokát, fáradtan becsukta a szemét. Nem ártana aludni egy kicsit, mielőtt elmegy megtartani a délutáni óráit.

Gyenge hangfoszlányok hallatszottak a becsukott ajtó mögül. András megismerte az anyósa hangját, úgy tűnt, csak ő beszél. Anna zokogása szűrődött ki.

A konyhát betöltötte a jól ismert kellemes kávéillat, András fáradtan felállt a székről és kikapcsolta az elektromos kávéfőzőt. Kivett egy csészét a szekrényből és teletöltötte, néhány kiskanál kristálycukrot szórt bele, a konyhapultnál állva megkevergette.

Erzsi rövidesen kijött a szobából és kiszolgálta magát. András örült neki, hogy nem kell házigazdát játszania és kínálgatnia.

– Jót tenne valami szíverősítő – morogta az asszony maga elé, és felpillantott. András ránézett.

– Van a hűtőben pálinka, ha innál egyet.

Nézte, ahogy Erzsi kinyitja a frigó ajtaját és előveszi a karcsú pálinkásüveget. Megfordult, Andrásra nézett.

– Te nem kérsz?

András megrázta a fejét, inkább töltött magának egy újabb csésze kávét.

Erzsi elővett egy pálinkás poharat, félig töltötte és egy húzóra leküldte. Megborzongott. Visszatette az üveget a hűtőbe és a kávéscsészéjével leült a székre.

– Nagyon odavan, szegénykém.

– Egy autóbaleset mindig traumatikus élmény. Főként, ha meghal valaki. – András nem nézett Erzsire, úgy kevergette a konyhapultnál a kávéját. Amikor végül felpillantott, az anyósa őt nézte, szemében könnyekkel.

– Emiatt nem alszol napok óta. Mi történik veletek, András?

– Nem tudom.

– Rendbe lehet ezt hozni valaha?

– Nem tudom – vallotta be őszintén András. Nem reménykedett benne.

 

 

Zsombi boldogan ugrott bele a nyakába, amikor meglátta. András hálás volt, amiért a gyerek nem veszi észre, mennyire nyúzott az arca és mennyire kialvatlan a képe, sem azt, hogy véreres a szeme a fáradtságtól. A kisfiú nem ijedt meg tőle. Puha arcocskáját odaszorította az állához, vékony karjával átölelte a nyakát, szorította teljes erőből. András magához ölelte, belélegezte a gyerek hajából áradó samponillatot.

– Milyen volt a Dunán? – kérdezte lágyan, miközben lerakta Zsombit a földre.

A gyerek leült a kis padra, lerúgta magáról az óvodai benti cipőjét.

– Nagyon klassz! –  Belebújt a szandáljába. – Nagypapi fogott két ekkora halat – mutatta széttárt kezekkel. – Mit csinálunk délután? Elmegyünk a játszótérre?

– Nem.

– Akkor a strandra? Vagy fagyizni? Mindent megettem, amit adtak ebédre. Kérdezd csak meg Ildi nénitől. Az utolsó falatig mindent.

András lenézett Zsombira, ahogy végighaladtak a folyosón és kiléptek az óvoda napfényes udvarára.

– Hazamegyünk, Zsombi. Anyu otthon vár rád.

A gyerek szeme felcsillant.

– Miért nem jött értem?

– Nem tud érted jönni. Anyu most beteg. De ne aggódj, – nyugtatta meg a gyereket –, meg fog gyógyulni.

András halkan nyitott be az elsötétített nagyszobába. A redőnyöket lyukacsosra húzta fel reggel, hogy jöjjön be némi fény. Anna az ágyban feküdt, hátat fordított az ajtónak.

Zsombi beljebb lépett, finoman megérintette az anyja vállát, de Anna nem mozdult meg az érintésre. A gyerek lágyan simogatta, majd odabújt mellé, szorosan odasimult az anyja hátához és átölelte.

– Szeretlek, anyu – mondta vékony hangon, odaszorította az arcát Anna vállához. – Most már itthon maradsz? – Az anyja haját simogatta, miközben halkan elmesélte, hogy a Nagymami tegnap reggelire palacsintát sütött, és a Nagypapi két akkora halat fogott, hogy még sose láttak akkorát.

András az ajtófélfának támaszkodott, onnan nézte őket, Anna nem válaszolt, meg sem mozdult, bár András tudta, nem alszik. A férfi összeszorította a száját, az asszony meg sem ölelte Zsombit, felé sem fordult, egy szót sem szólt hozzá, tűrte a gyerek finoman simogató ujjait a hajában. András legszívesebben ráordított volna, hogy foglalkozzon már a fiával, elvégre ő az anyja, a fene egye meg, akkor is hiányzott a gyereknek, ha neki eszébe sem jutott.

Zsombi egy idő után elhallgatott, András hallotta egyenletes szuszogását, fogott egy takarót és ráborította.

A kisszobában, a gyerek ágyán ült, a ma délutáni tananyagot nézte át, amikor egy órával később Zsombi felébredt és átjött hozzá. Leült vele szembe a keskeny ágyra törökülésben, és csak nézte. András felpillantott, felhúzta a szemöldökét. Zsombi haja kócosan állt a feje búbján és komoly képpel nézett vissza rá.

– Apu – szólt csendesen.

András elmosolyodott.

– Igen?

– Anyu meg fog halni? – kérdezte komolyan, lebiggyesztette száját, ugyanúgy, ahogy Anna szokta.

András szíve elnehezedett.

– Nem, Zsombi! Anyu nem fog meghalni, csak most nagyon szomorú. Emlékszel, amikor meghalt Nagypapi öreg kutyája, a Morzsa? – Megvárta, amíg Zsombi buzgón bólogatni kezdett. – Akkor te is szomorú voltál. Igaz? Majdnem egy hétig sírtál.

Zsombi elgondolkodott, úgy válaszolt.

– De aztán lett Nagypapinak egy új kiskutyája – lelkesedett. – Nagypapi megengedte, hogy én adjak neki nevet.

– Így lett szegénykéből Némó.

–  Emlékszel, apu, milyen gombócka volt?

András bólintott.

– Anyu meg fog gyógyulni.

– Veszünk neki egy kiskutyát? – kíváncsiskodott a gyerek izgatottan.

– Nem, Zsombi! Nem veszünk anyunak kiskutyát.